Hiába hasonló a méretük, a motorjuk, a vezetési élmény különbözőbb aligha lehetne.
A Suzukiban sportautós a vezetői pozíció: szinte a padlón ül az ember,
a pedálokat nyújtott lábbal kell nyomkodni. Minden kezelőszerv gépszerű és közvetlen, ebben tényleg azt érzi az ember, hogy egy gépet irányít. Kicsit lötyögős, de így is elképesztően precíz az ötfokozatú váltó, amelyet a finom klattyanása miatt még ennyi idősen is élmény kapcsolgatni, leszámítva a hátramenetet, amit újkorában is nehezen vett be.
A hosszú áttételezés miatt 130-nál csak 3300-at mutat a fordulatszámmérő, a Swift kettesben is bőven megfutja a százat.
Viszont alul harmatgyenge a motor,
80-nál, ötösben egy padlógázra semmi sem történik, ilyenkor érdemes kettőt is visszakapcsolni, ha gyorsulni szeretnénk. Részben a hosszú váltó, részben a papírvékony lemezekből összerakott pillesúlyú karosszéria miatt a magyar Swift igen takarékosan bánik a benzinnel: országúton 5, de városban is 6 literrel el lehet járni egy jól beállított és karbantartott motorral, aki ügyes, még ennél is kisebb fogyasztás is elérhet.
Elméletileg a végsebesség 177 km/óra, de nem érdemes kipróbálni, mert a bizonytalan futómű, a rövid tengelytáv miatt a megengedett sebesség felett elmúlik minden biztonságérzet, amit az orkánt idéző szélzaj csak tovább erősít. Mivel
a Swift tömege alig haladja meg a 8 mázsát,
a súly/lóerő aránya igen kedvező, százig meglepően dinamikusan gyorsul (10,5 mp), ha a motor elképesztően hangos bömbölését el tudjuk viselni.
Amolyan magyar sportváltozat ez, bár az alapformán kívül szinte semmi közös alkatrésze nincs a japánban gyártott eredeti, 101 lóerős GTi-vel, a futóműve és a féke is két ligával alacsonyabb szinten játszik.
Három dolog rontja le a vezetési élményt:
a borzasztóan indirekt, parkoláshoz bicepszet igénylő szervótlan kormány, a harmatgyenge fék, és a kemény, de mégis billegős, futómű, amely hosszú távon szétrázza a belső burkolatokat, idegesítő zörgéseket okozva ezzel minden úthibánál.
Viszont a 16 szelepes 1,3-as egy igazi gyöngyszem: a bowdenes gázpedál lenyomására azonnal reagál, amitől a Swift orrát felemelve vágtázásba kezd a végtelen felé.
A 155-ös virsli gumiknak igencsak feladja a leckét a motor,
nedves időben nagyon könnyű elpörgetni az első kereket, de egy óvatlan indulásnál simán meg lehet tenni szárazon is.
Bár az Y csak hat évvel frissebb konstrukció a Swiftnél, érődik rajta, hogy a B-szegmens felső végébe, a luxus kisautók közé szánták. Az első bizonyíték erre az ajtók vastag, többrétegű kéderezése, ami még autópálya-tempónál is alig enged be a szélzajt, ráadásul a motorból is sokkal kevesebbet hallani. a merevebb karosszéria és a több hangszigetelés miatt
közel egy mázsával nehezebb a Lancia,
ami főképp a fogyasztáson érződik: városban 7-7,5, országúton 6,5 literrel kell számolni, ami jelentős különbség a Suzukihoz képest.
A motor hasonlóan életteli, mint a Swiftben, kívánja a pörgetést, viszont alul is nyomatékosabbnak tűnik, pedig a különbség mindössze 7 Nm a javára. Százig csak már tizedmásodperccel marad el a Lancia az igen fürge Suzukitól, a végsebességük egyforma, de nagy különbség, hogy
az olasszal tartósan is lehet gyorsan menni,
mert egy kulturált és érett nagyobb autó benyomását kelti. Persze a rövid tengelytáv hátrányait az Y-ban is érezni, a keresztbordákon bakkecskeként bukdácsol át, és ha rosszkor vesszük el a gázt kanyarban, a fara is hajlamos kitörni.
Szervokormánya mai mércével nem túl közvetlen, viszont tűrhetően pontos, a váltó nem éri el a Swift színvonalát, de ettől még élvezet kapcsolgatni. A megkopott szinkronra a reccsenéssel kapcsolható 2-es fokozat utal, szerencsére ezt csak akkor produkálja, ha előtte 1-esben közel tiltásig húzatták.
A fék csak egy árnyalattal harapósabb, mint a Suzukié, de a futómű jóval komfortosabb, bár a franciás lágyság tőle is távol áll. Kanyarban a széles nyomtáv és a 14 colos, 185 mm széles kerekeknek köszönhetően
jóval nagyobbak a tartalékai,
mint a Swiftnek, viszont a vezetőülés oldaltartása egy köztéri padéval vetekszik, ami elveszi a kedvet a sodrós fordulásoktól. A
Bár árban, méretben, motorerőben nagyon hasonló a két autó, hangulatukban különbözőbbek aligha lehetnének. A Suzuki a megtestesült puritán célszerűség, amihez fillérekért kaphatók alkatrészek minden sarki autósboltban, és amihez bármelyik szerelő ért az országban. Megbízhatóságához és olcsó fenntarthatóságához nem fér kétség, de sok kompromisszumot követel a kényelmi oldalon, és az úttartásán, biztonsági színvonalán is érződik, hogy még a 80-as évek szülöttje.
A Lancia jóval autószerűbb minden vonatkozásában, de cserébe nincs belőle ötajtós, sokkal kisebb a választék, és az alkatrészeket is nehezebb beszerezni hozzá, ráadásul többet is fogyaszt. A Suzuki igazából csak a konkrétan mérhető területeken (gyorsulás, fogyasztás) tudott az Lancia fölé kerekedni, de ez kevés ahhoz, hogy legyűrje a kényelmes, jobb úttartású Lanciát, amely ráadásul különleges formájával igazi egyéniséget és olasz életérzést kínál a kissé lélektelen, sokak által igénytelen igáslónak tartott Swifthez képest.