Óriási szerepe volt a szocialista autópark lecserélődésében a Suzuki Swiftnek. A sokak szemében kvázi magyar autónak számító típus már 1992 óta az utcakép szerves része. Legújabb, ötödik generációja már nem Esztergomban, hanem a márka hazájában, Japánban készül. Ezzel együtt minden szempontból sokat fejlődött, még ha első pillantásra ezt nem is vesszük észre rajta.
Aki kívülről pillantja meg az új Swiftet, elsőre úgy is gondolhatja, csak egy erősebb faceliftet hajtottak végre a mérnökök. Pedig friss, csak
az igazi újdonságokat belül és a lemezek alatt kell keresni.
Noha az alapforma, főleg oldalról, eléggé hasonló az elődhöz, az orr és far teljesen átalakult. Megújultak a lökhárítók, a hűtőrács és a lámpák is, megváltozott a C-oszlop: a hátsó ajtó kilincse felköltözött az ablak mellé.
Mindez minimális méretváltozással járt, ám ezzel együtt is sikerült tágasabb utasteret kialakítani, köszönhetően az előrébb helyezett első üléseknek, a továbbra is meredeken álló szélvédőnek, meg a minimális benyúlású műszerfalnak. Sőt, a sok éve kritizált csomagtér is jelentősen megnőtt, bár a 265 literes érték még mindig elég sovány a kisautók kategóriájában.
A legfontosabbat viszont nem látjuk, ez a vadonatúj padlólemez.
A Baleno és az új Ignis után ez a harmadik modell, amely erre épül. A karosszéria jelentős része nagyszilárdságú acélból készült, így az amúgy se túlsúlyos Swift sokkal könnyebb lett, közel 120 kilót adott le.
Régi alapvetés, hogy a könnyebb autónak jobbak a menetdinamikai tulajdonságai, és persze kevesebbet is fogyaszt. Utóbbi terén eddig se állt rosszul a Suzuki, ami persze a jó konstrukciójú motoroknak is köszönhető. A Swift alapmotorja továbbra is az 1,2 literes, négyhengeres Dualjet benzines, ez finom, szinte hangtalan járásával okos választás.
Aki többre vágyik, válassza az egyliteres Boosterjet, háromhengeres turbót, ez dolgozott a tesztautónkban is. Már járt nálunk összehasonlító teszten ilyen motorral a Swift, azonban két fontos dologban különbözik tőle az itt látható változat. Egyrészt ez automata helyett ötsebességes kézi váltóval van ellátva, ami könnyen kapcsolható, de
egy hatodik fokozat azért jól jönne autópályán.
Másik újdonsága az SHVS, azaz a Suzuki mikrohibrid rendszere.
Ez is a Balenóban debütált, de ennél sem jelenti azt, hogy képes lenne tisztán elektromos hajtással haladni. A főtengelyre épített elektromotor erőteljesebb gyorsításnál, illetve alacsony fordulaton (ahol a turbónyomás még nem épült fel) rásegít a benzinmotorra, motorfék üzemmódban pedig generátorként tölti a vezetőülés alá épített mini lítium-ion akkumulátort. Ezen alapszik a start-stop rendszer is.
Jómagam nem vagyok a motorleállítók kedvelője, ez viszont jól sikerült. Ha már bemelegedett, akkor üresben, 15 km/h sebesség alatt leáll a Boosterjet,
az újraindítást pedig a villanymotor végzi
(a lítium akkuról), sokkal finomabban és gyorsabban, mint a hagyományos önindítók. Így nincs szükség speciális (drága AGM) 12 voltos akkumulátorra, az újraindítások pedig nem károsítják az elektromotort sem.
Nyilván az egész rendszer értelmét tankoláskor tapasztalhatjuk, és nem kellett csalódnom. A tesztautó 5,2 literes átlagot hozott mind a komputeres, mind a pontos mérés alapján vegyes körülmények között. Országúton a középső színes kijelzőn bőven 5 liter alá zuhant a fogyasztásjelző, de városban is nehéz 6 liter fölé tornászni. Ez alig rosszabb a Toyota Yaris Hybrid eredményénél, sztrádán még takarékosabb is lehet annál.
Ráadásul itt nem leszedált motor-váltó párosról beszélünk,
hanem egy 112 lóerős, turbós gépről, combos nyomatékkal, ami az épp csak 900 kilós autót könnyedén repíti, ha szükséges. Ilyenkor ugyan a hangját is hallatja, de normál használat mellett csendesen dolgozik - ez nagy különbség az esztergomi régi Swiftekhez képest.
Tesztautónk a hibrid kiegészítésen túl a legmagasabb, GLX felszereltséget kapta. Ebben elég sok, a kis Suzukikban korábban hírből sem ismert funkció is helyet kapott. Találunk benne sávelhagyásra figyelmeztetőt, teljesen ledes fényszórót automata távfénnyel, ráfutásfigyelő és vészfékező rendszert, fáradtságérzékelőt, bőrkormányt, 7 colos érintőkijelzős multimédia rendszert navigációval és tolatókamerával.
Van még benne elöl-hátul elektromos ablak, tempomat, ülésfűtés, hat légzsák, és számos egyéb extra is;
tisztességes biztonsági felszereltséggel a Swift négy csillagot produkált az Euro NCAP tavalyi töréstesztjén,
alapmodellként viszont csak hármat. Külön kiemelném a vadonatúj „lángvörös gyöngymetál” fantázianevű fényezést (feláras) és a polírozott küllős, 16 colos alufelniket (széria), opcióként az 1,2-es modellek 4WD hajtással is rendelhetők.
Igaz, ami igaz, az árban is érezhető a japán import, a tesztelt kivitel listaára 5,4 millió forint, ez 100 ezer forinttal olcsóbb az automata változatnál (abból nem is kérhető mikrohibrid verzió). Joggal hüledezünk az összegen, csakhogy a kereskedésekben ennél nagyjából 1 millióval olcsóbban kaphatjuk meg. Márpedig ilyen áron, ilyen felszereltséggel, ilyen teljesítményű kisautót nem nagyon kínál senki más.