A Lexus komoly átalakuláson megy át mostanában, aminek az az oka, hogy a Toyota-csoport első embere, Toyoda Akio a fejébe vette, hogy a megbízható, kényelmes és tiszta üzemű hibridjeiről ismert prémiummárkát – akárcsak az anyavállalatot –
izgalmasabb formájú, sportosabb autók gyártása felé tereli.
Még azt a merész lépést is bevállalta négy évvel ezelőtt, hogy a luxusmárka élére nem egy pénzügyi menedzsert vagy főmérnököt, hanem egy formatervezőt ültessen. Fukuicsi Tokuo ráadásul nem adta fel előző állását, a Toyota-csoport dizájnigazgatói pozícióját sem.
A Fukuicsi felügyeletével tervezett meseszép LF-FC kupét 2012-ben
eredetileg dizájntanulmányként mutatták be,
mindössze annyi lett volna a feladata, hogy a nagyközönségnek bemutassa a Lexus új, moduláris GA-L padlólemezét és a jellegzetes, X-alakú hűtőmaszkokról felismerhető formanyelvét. Arra azonban senki sem számított, hogy olyan lelkes fogadtatásban részesül a koncepcióautó, mint az LFA óta egyetlen másik Lexus sem.
Végül a pozitív visszajelzések hatására úgy döntöttek, hogy szériaautót faragnak belőle;
kikötötték, hogy amennyire lehet, hűek maradnak az eredeti formához,
ami nem volt mindig könnyű. Például hatalmas kihívást jelentett a mérnököknek, hogy a lapos orr-részbe beférjen a komplex hibrid hajtásrendszer, két hatalmas, 21 colos kerék és két igényes futómű is.
Tényleg alig nyúltak a műremeknek is beillő karosszériához, miközben sorozatgyártású autót faragtak az LC-ből. Megmaradtak a kisminkelt, kisírt szemhez hasonló LED fényszórók is, kisebb burákat állítólag még nem rajzoltak szériaautóra.
Rímelnek rájuk a szintén „lefolyós" hátsó lámpák, amelyeknek tükrökkel végtelenített hatást keltő, vörös fénygyűrűs belsejének nézegetése talán hipnózis kiváltására is alkalmas lehet. Meg kell még említenem a kétszínű külső tükröket, az ajtó síkjából kibillenő kilincseket, az oldalsó légbeömlőket és a gombnyomásra előcsalogatható hátsó szárnyat is.
De nemcsak a részletek, hanem a karosszéria arányai is különlegesek: a roppant alacsony motorháztetőhöz karcsú derék és asszonyosan telt, széles csípő tartozik, amivel el tudták érni, hogy
a kéttonnás kupé kecsesnek tűnik.
Egyébként annak ellenére lett ilyen nehéz az LC, hogy a karosszériáját csupa könnyű anyagból, nagyszilárdságú acélból, alumíniumból, műanyagból és szénszálból mixelték össze, és hogy - a márka történetében először – a hibrid rendszer akkumulátora nem nikkel-metál hidrides, hanem 20 százalékkal kisebb és könnyebb lítium-ionos.
A digitális műszerfal formáját a legendás LFA inspirálta, onnan jött a gombnyomásra balra csúszó fordulatszámmérő-gyűrű ötlete is, ami garantáltan lenyűgözi az utasokat. Azaz leginkább egy utast, mivel
hátul csak gyerekek férnek el jól, a láb és a fejtér is a nullához közelít.
Ezek a hátsó ülések vélhetően csomagtartóként funkcionálnak majd, mivel a rendes poggyásztér mindössze 172 literes (a nem hibridé is csak 25-tel több).
Viszont a kidolgozást nem érheti kritika, ahová csak nyúlunk, igényes anyagokkal találkozunk: az ajtón- és az üléskárpiton Alcantarával, a kormányon és a középkonzolon puha bőrrel, a műszerfal egyes részein alumíniummal, a váltófülek pedig magnéziumból vannak.
Az automata váltó előválasztó karján a bőrt kézzel varrják, ami remek, de nem feledteti, hogy a kar a teszt közben meglazult, és le lehetett tekerni a helyéről. Ezt leszámítva a minőség még a márkától megszokott szinthez képest is kimagasló, érződik, hogy az LC
kis szériában, de nagy odafigyeléssel készül.
Sajnos a Lexus még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy nem másolja le a németek forgótárcsás, iDrive-szerű menüvezérlését: az LC-ben egy erő-visszacsatolásos tapipadon csúsztatva az ujjunkat lehet használni a menürendszert, amelynek sem a grafikája, sem a használhatósága nem méltó az autóhoz. Ósdi a grafika, kicsi a képernyő és nem is érintős, ráadásul olyan hibákat is elkövettek, hogy az ülésfűtés/szellőzés, és az AC gomb is csak menüben található meg...
A cikk nem ért véget. Kattintson a második oldalra a folytatáshoz!