Adam Opel a hesseni Rüsselsheimben született és halt meg, ott alapította cégét is. Legyen tehát német, amerikai, vagy éppen újabban francia az Opel tulajdonosa, ez a cég spirituális, örök központja. Ott járva látszik a falakon a múlt, érezni az otthonosság levegőjét, nem lélektelen gyár ez, mintha most húzták volna fel egy mező közepén.
Mindezt azért vesszük elő, mert fontos évfordulóhoz érkezett a „villámos márka”:
1899-ben, azaz éppen 120 éve álltak elő az első autójukkal.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez Friedrich Lutzmann cégének megvásárlásával, és az ott már készülő modell átvételével sikerült, de ez mit sem von le a vállalkozás sikeréből. Az Opel ugyanis teljes erővel „beleállt” az autóépítésbe, 1900-ban már tehergépkocsit is piacra dobtak, 1901-ben begyűjtötték első versenygyőzelmüket.
Az Opel a kezdetek óta a dolgozó emberek kiszolgálására koncentrált, jó értelemben. Nem a kevés csillogó csodagép, hanem a számos hétköznapi igásló hozta meg jó hírét. 120 év így is bővelkedett emlékezetes típusokban, nehéz volt kiválasztani a 10 kedvencünket. De azért sikerült, jöjjenek a szerintünk legfontosabb, legemlékezetesebb Opel típusok!
Ennyire korai gépről személyes emlékünk ugyan nincsen, de történeti fontossága miatt mégis említést érdemel az „orvosi kocsi”. A négyhengeres, egyliteres, 8 lóerős motorral szerelt, kétüléses autó látszólag semmi különöset nem tud. Meghatározó viszont azért, mert viszonylag olcsón árulta, és
kifejezetten a dolgozó középosztályt célozta meg vele az Opel.
Még a szlogen is az volt, hogy: „Nem kell sofőr”. Az egyszerűen vezethető és megbízható gépre hamar rákaptak a körzeti orvosok, akik ezzel tökéletes eszközhöz jutottak házi beteglátogatásra, közvetve tehát igen sok ember sorsának alakulásában szerepet játszott. Mindössze két évig gyártották, jó híre mégis évtizedekre rajta ragadt az Opelen.
1928-ra az Opel Németország legnagyobb gyártójává vált 40 ezer kocsival, ugyanakkor abban az évben egész más produkciók sorával kerültek a hírekbe. Hiszen hol máshol próbálkozzanak rakétameghajtással, mint Wernher von Braun hazájában? Az egészről Fritz von Opel (1917-ben kapott nemességet a család több tagja), Adam unokája tehet, aki az 1920-as években a cég PR-osztályán dolgozott, és úgy érezte, jók ugyan a hétköznapi kocsik, de itt az ideje valami látványossal szédíteni a publikumot.
Összeállt az űrkutatás egyik korai pionírjával, az osztrák Max Valierrel, és egy pirotechnika-gyárossal, és rakétameghajtású kísérleti járműveket alkottak. A RAK 1 márciusban sikeres bemutatót hajtott végre, egészen 75 km/h-ig gyorsult anélkül, hogy felrobbant volna. Ezen felbátorodva a RAK 2 már egy kicsit bátrabb volt:
májusban 230 km/h-t ért el vele Fritz von Opel a híres Avus versenypályán.
A RAK 3 és 4 már szélvészgyors vasúti járgány, az utolsó, szintén RAK 1-nek hívott modell pedig repülős kísérlet volt, de mindhárom balesettel végződött. Emellett a gazdasági válság is beárnyékolta az innovatív kísérleteket, 1929-ben részvénykibocsátásba kezdett az Adam Opel AG, és ezekre lecsapva többségi tulajdont, majd 1931-ben teljes irányítást szerzett a General Motors. A RAK 1 és 2 füstjével tehát a cég első, önálló korszaka is elszállt.
A Blitz már csak azért is megér egy említést, mert innen jön a villámos jelvény, valójában viszont sokkal többet tett hozzá a márka kultuszához. Például azzal, hogy egészen 1975-ig gyártották, és olyan sokat nem is változott ebben a 45 évben. Nem ez volt az első Opel teherautó, ám amikor az új verzió készült,
pénzdíjas névadó pályázatot írtak ki, ezen nyert a „Villám” név.
Eredetileg 1-2,5 tonna közötti teherbírású verziók készültek, többek között egy Buick eredetű motorral, ezt 1937-ben váltotta le az Opel Admiral luxusautó 3,6 literes, 75 lóerős soros hathengerese a nagyobb változatokban. Az ezzel szerelt Blitz 3.6-36 változat (3,6 m tengelytáv 3,6 literes motor) a háborúban is nagy szerepet kapott, csak a brandenburgi gyárban 130 ezer készült belőle 1944-ig, amikor a RAF végül porig bombázta az üzemet.
A hadsereg összkerék-meghajtású, sőt, féllánctalpas vontató változatot is használt, ám a történelmi helyet nem háborús szerepével, hanem a folytatással vívta ki a Blitz.
Az újjáépülő Németországnak szüksége volt munkagépekre,
ezért a poraiból feltámadó rüsselsheimi üzem egyik első terméke az alapkivitelű, könnyű Blitz volt. Csak 1952-ben kapott új ruhát, az amerikai pick-up divat szerint szabva.
Számos felépítménnyel készült Blitz, vontató, platós, zárt szállító, sőt, tűzoltó szerkocsi és busz is létezett belőle, ám a modern külső alatt ugyanaz a váz, és az egyik háború előtti motor szolgált tovább. Ezt később modernebb gépek váltották, 1968-ban még Indenor dízel is került a nóziba, de a Blitz lényegében végig maradt az a megbízható igásló, aminek 1930-ban megálmodták.
Egy személyautót is a háború előttről mentett át az Opel, amikor 1947-ben újraindult az Olympia gyártása, de '53-ban végre friss változattal rukkolhattak elő. Az integrált sárhányós („ponton”) formaterv mélyet merített a korabeli detroiti divatból, így az Olympia Rekord díszes, vagány ruhát kapott.
Az igazán menő húzás azonban a személyautó és a munkára használható kisáruszállító egyesítése, hogy ne mondjuk: kombinálása volt, Car-A-Van, azaz Caravan néven. A családos kisiparosokat megcélzó modellben
elfért hétköznap a festékes vödör és a létra, hétvégén pedig a sok gyerek.
Részben a kombi bevezetésének köszönhetően az Olympa Rekord hatalmas siker lett, gyártása négy éve alatt csak a kisebb és olcsóbb Volkswagen Bogárból tudtak többet eladni Nyugat-Németországban.
Az Opel biztosra ment a technikával, az USA-módi szerint évente frissített karosszéria orrában szinte módosítás nélkül szolgált tovább az 1937-ben bemutatott 1500-as OHV motor, bár ahogy javult az elérhető benzin minősége, úgy fokozatosan emelték a kompressziót. 3 fokozatú manuális váltó, merev hidas hátsókerék-hajtás és négy dobfék jellemezte az Olympia Rekord műszaki tartalmát, és több mint félmillió eladott példány mutatja sikerét.
Az Opel a háború előtt sikerrel kínált nagykocsikat, ezért a Kapitänt és Admiralt hamar felélesztette. Az 1948-tól 2,5 literes soros hathengeres motorral készülő Kapitän kelendő volt, különösen az 1953-as változat, ebből négy év alatt több mint 150 ezret eladtak. 1964-ben is
az aktuális detroiti divat szerint rajzolták meg a Kaptänt,
ezúttal azonban ugyanazt a kasztnit háromféle néven, háromféle felszereltséggel lehetett megvenni.
És nemcsak a nagy, hatszemélyes szedán méret volt amerikai stílusú, de a motorizáltság is, ugyanis az Admiral és a Diplomat Chevy V8-motorral és automatával is elérhető volt. Bár csak álló helyzetben ültem ilyen kocsiban, a hangulata vitathatatlan. Egy Opel, ami széles, hosszú, tágas, plüss, V8 rotyog az orrában és megfutja a 200 km/h-t?
Ma már elgyengül a térdünk ekkora luxustól, de a korabeli piacon gyengén muzsikált a KAD-széria. Az A modellt (ekkoriban vezették be az ábécé szerinti jelölést)
1969-től követte a műszakilag is finomított B generáció,
mely ugyan egészen 1977-ig piacon maradt, de a 13 év alatt is csak annyit tudtak eladni a KAD-kocsikból, mint abból a bizonyos '53-as Kapitänből.
Lotus-ülésben száguldva
A GM-konszernmárkák együttműködése közül a Lotus-Opel projekt volt a legérdekesebb: 1989-ben mutatkozott be az Omega megvadított változata, fekete színben, spoilerekkel és óriási sárvédő-szélesítésekkel. Mindössze 907 darab készült belőle a Lotusnál 3,6 literes biturbó motorral, 283 km/h-s végsebességével kora egyik leggyorsabb limuzinja volt.
Egy évtizeddel később bemutatkozott minden idők legjobban kanyarodó Opelje, a Speedster. Ez szintén a Lotus-gyárban készült a pehelykönnyű, középmotoros Elise alapjain, de önálló formatervvel és német motorokkal. A kínálat csúcsát a Turbo jelentette, itt az alig egy tonnás tömegre 200 lóerő jutott, így mindössze 4,9 másodperc alatt gyorsult százas tempóra.
Cikkünk folytatódik további 5 ikonikus Opellel és további érdekességgel, kérjük, lapozzon!