1989 egy különleges év volt. Kelet-Európa számára a határok megnyitását, a vasfüggöny lebontását jelentette, no és persze hazánkban ekkor kezdődött el a rendszerváltás, az első szabad választások előkészítése, és még hosszan sorolhatnánk. Eközben a világ másik végén, Japánban úgy döntött a három legnagyobb helyi autógyártó, hogy önálló almárkákat alapítanak, melyekkel végre betörhetnek a prémiumgyártók közé.
A Toyota Lexusa, a Nissan Infinitije és a Honda Acurája egyaránt az Egyesült Államokat szemelte ki elsődleges piacának, de közülük az első kettő végül Európában is megvetette a lábát. A Lexus hamarabb lépett, már az ezredforduló előtt itt volt, míg
az Infiniti csak 2008 végén érkezett meg Európába, és ezt a hátrányát máig nem tudta ledolgozni.
Az öreg kontinensen az évtizedes vásárlói berögződések és a patinás, széles palettájú német prémiummárkák uralmának megtörése kemény dió, amit jól mutat, hogy a Lexus tavaly 46 ezer,
az Infiniti pedig mindössze 6 ezer autót tudott itt eladni.
Pedig a két belépő modellt, a Mercedes A-osztály technikájára épülő Q30-at és QX30 szabadidőautót kifejezetten Európa számára fejlesztette ki.
Nálunk a mai napig ritkaságnak számít, ha felbukkan egy Infiniti, a legtöbben a látványos FX/QX70 szabadidő-autóval azonosítják a márkát, amit V6-os Renault dízellel is kínáltak. Az ebben a cikkben szereplő Q50 a modellpalettán a középkategóriás sportszedán szerepét tölti be, vetélytársa az Audi A4-nek, BMW 3-asnak és a Mercedes C-osztálynak.
A formaterv szerencsére nem a konkurenseket másolja. Itt nyoma sincs a Lexus sarkos extremitásának, amiben persze az is közrejátszik, hogy
a Q50 már idestova hatéves, és kezd érződni a kora.
Azért az arányai rendben vannak: az orr hosszú és lapos, a far tömpe és magas, az utasteret (és a motort) hátratolták a jó súlyelosztás miatt.
A márka jellegzetességének számító, ívelten végződő ablakkeret itt sem hiányozhat, mindezt persze krómozással tették még hangsúlyosabbá. Érdemes egy pillantást vetni a dekoratív, 19 colos felnikre, illetve a mögöttük lévő, Infiniti feliratú féknyergekre is. Hátul találjuk a modellfrissítés másik formai elemét, a módosított hátsó lámpákat.
Látszik az utastéren, hogy az Infinitinek az amerikai piac a legfontosabb,
a formák európai szemmel eltérnek a megszokottól.
Nincs kiálló tablet a középkonzolon (pedig két kijelzőnk is van), összességében kulturált, bár nem túl izgalmas a látvány. Viszont minőség dolgában nincs ok panaszra, magas színvonalú a japán összeszerelés, a gombok, kapcsolók, fedelek precízen és finoman működnek, sehol egy ferde varrás, a műszerfal, illetve a kardánboksz oldala is bőrbe van húzva.
De még milyen bőrbe! Nagyon finom, selymes, tapintásra és illatra is valódinak tűnőbe (még a váltószoknya is ilyen), az ajtókon hurkás varrások, a kilincsek vaskos fémdarabok, ízlésesek az alumíniumbetétek, még a kesztyűtartó fedele is puha.
Olyan, mintha egy tömbből lenne kifaragva az autó,
egyetlen pisszenést, zörgést, nyikorgást sem hallani menet közben.
A régimódi analóg műszerfal fura kontrasztot alkot a dupla érintőkijelzővel,
melyekből a felső a navigációé, sajnos a grafikája csalódás az autó általános színvonalához képest. Minden mást a magyarul kommunikáló alsó képernyőn tudunk kezelni, a klímát is, ám ennek önálló fizikai gombjai vannak a kijelző két oldalán. A szoftver kissé röcögős, és bár opciókból nincs hiány, az okostelefon-integráció azért nagyon hiányzik.
A helykínálatnál nagyjából a 3-as és az 5-ös BMW között van félúton,
elöl sok a hely, és kellően mélyre süllyeszthetjük az ülést.
Hátul sem fogunk sokat fészkelődni, elegendő a lábtér, de kicsit hamarabb ér bele a hajunk a tetőbe, ugyanis a tetőablak csökkenti a fejteret, az ülőlap pedig relatíve magasan van. Viszont így jobban megtámasztja a combokat, két embernek ezért kellemes az utazás, persze a középső hely az ülés formázatlansága és a kardánalagút miatt alibi.
A cikk nem ért véget. Kattintson a második oldalra!