Kereken húsz évvel ezelőttig végtelenül egyszerű volt a képlet: városba robogóval érdemes elindulni, országúti túrára és különösen autópályára pedig rendes nagymotorral. Aztán a japánok kettő az egyben ajánlatként bemutatták a Burgman 400-ast, a világ első igazi nagy teljesítményű, kényelmes kanapérobogóját. Nem maradt el a világsiker, ez már az amerikaiaknak is szabad szemmel látható méretű jármű volt – különösen, amikor megjelent még combosabb, 650-es csúcsváltozata.
Ugyanakkor kezdettől fogva kisebb lökettérfogatú (negyedliteres) kivitelben is meg lehetett venni az AN típusjelű sorozatot, ami
a kedvezőbb vételár és fenntartási költségek miatt hamar megtalálta a vevőközönségét.
Aztán idővel a különféle jogosítványkategóriákhoz igazodva saját, UH típusnéven önálló modellcsaládot alapíthatott a „kis” Burgman, ami most az európai piacon kétféle kivitelből, a tavalyelőtt általunk is tesztelt 125-ösből, illetve a most nálunk vendégeskedő 200-asból áll.
Meg kell hagyni, a hatósági fehér szín kevésbé áll jól neki, mint kistestvérének az ezüstszürke, bár úgy is fel lehet fogni, hogy legalább könnyebben észreveszik az autósok. A Thaiföldön gyártott Burgman külseje nem sokat változott az öt évvel ezelőtti alapos tatarozás óta, hiányoznak róla a LED-fények és más divatos csecsebecsék, túlságosan karakteresnek sem mondanánk. Igaz, így megosztó jegyei sincsenek – az UH 200 mindenki számára könnyen emészthető formájú, praktikus használati tárgy.
Egyáltalán nem tűnik apró robogónak, és nem is az, de az összhatás azért kicsit csalóka:
a fehér bálna csak hajszálnyival hosszabb két méternél,
és széltében sem olyan, mint egy kombájn. Így aztán, ha nem is lehet úgy végigfűzni a kocsisorok közt, mint a bringaalkatú Addresst, azért a 400-as rokonnál érezhetően karcsúbb. És szerencsére fél mázsával kevesebbet is nyom (164 kiló a menetkész tömeg), így autók közt manőverezni, járdára állni vele vagy garázsból kitolni könnyebb, mint gondolnánk.
Mivel ugyanaz a váz és a felépítmény, mint a nyolcadliteres rokonnál, így a helykínálattal is hasonlók a tapasztalatok: átlagos testmagassággal kényelmesen el lehet férni nagy, deréktámaszos nyergében, sőt, a magasabbak is normálisan el tudják fordítani a kormányt – de nekik kissé felhúzott lábakkal kell utazni. Nyilván az volt a prioritás, hogy alacsonyabb motorosok is boldoguljanak vele, és ez remekül sikerült a 73,5 centis ülésmagassággal, illetve a letalpaláshoz középen elkeskenyített lábtartókkal.
Bár a rossz minőségű utakra nem ördögtől való gondolat nagykerekű robogót (például Honda SH-t) választani,
amit ott az ember nyer a menettulajdonságokon, elveszti a helykínálatban.
A Suzukinak ugyanis csak az egyik aduja a két személynek is jó üléskomfort, az igazi trükköt a nyerge alatt kell keresni: a bálna gyomra 41 literes, és simán elnyel két integrálsisakot, vagy egy bukót, plusz a dzsekit és a többi apróságot. Így nem futárszerelésben, hanem civilben érkezünk munkára vagy tárgyalásra.
Normál használatban semmi szükség nincsen hátsó dobozra, a raktérbe egy jól megtömött hátizsák vagy egy bevásárlás holmijai is elférnek, igaz, a romlandó ételeket vagy a péntek esti söröket nem érdemes sokáig a motor hője fölött aszalni. A kormány alatt kialakítottak egy zárható kesztyűtartót, 12 voltos töltőaljzattal, és akad egy külön rekesz is a tárcának és más apróságoknak; ezek az olcsó, bizonytalan műanyag elemek viszont csorbítják a Burgman összességében amúgy jó minőségérzetét.
A gyújtáskapcsolót sem bonyolították túl, hiába álmodunk a Yamaha X-Maxnál ismert kulcs nélküli rendszerről, vagy legalább a 400-as Burgman mágneses kapcsolófedeléről.
Nagyra értékeltük viszont a könnyen leolvasható, autószerű műszerfalat
analóg kilométerórával és fordulatszámmérővel, a kettő között multifunkciós kijelzővel. Még egy alapszintű fedélzeti számítógépet is beépítettek, és szép zöld levélke felvillanása jelzi, ha Gerhard Plattner-üzemmódban, spórolósan vezetünk.
Cikkünk folytatódik, kérjük lapozzon!