A 2016-ban bemutatott C-HR a legjobbkor jött a Toyotának. Akkortájt ocsúdtak fel az emberek abból a sokkból, amit az egy évvel korábban érkezett Prius IV formája okozott, és addigra már az unalmas Auris és az előző Corolla fölött is eljárt az idő. Viszont a C-HR érkezésével hirtelen lett egy olyan kompakt modellje a világ legnagyobb autógyártójának, ami
képes volt arra, hogy pusztán a formájával tömegeket csábítson be a kereskedésekbe.
A török gyártású típus – amelynek neve a közhiedelemmel ellentétben nem Compact-Hybrid Revolutiont, vagyis kompakt hibrid forradalmat, hanem Coupé-High Ridert, azaz magas építésű kupét jelent –
azonnal sikeressé vált,
már az első évében 120 ezret adtak el belőle Európában, mára pedig már 400 ezernél is több rója belőle a kontinens útjait.
Egyértelműen a dizájn lehetett a siker fő oka, de azért a lemezek alatti technika is rendben volt. Ez a második modell, ami már a Toyota új, modern, rugalmasan alakítható globális platformjára (TNGA) épült, ezért volt olyan merev a karosszériája, mély a súlypontja és ügyes a futóműve.
Dízel sosem volt hozzá, csak egy sima és egy hibrid benzines.
Az 1,2-es turbómotort visszaváltáskor automatikusan gázfröccsöt adó, „okos" kézi váltóval, vagy fokozatmentes automata váltóval és összkerékhajtással is meg lehetett venni. Hatból öt vevő mégis inkább a Priusból származó, negyedik generációs, 1,8-as hibrid hajtásra szavazott, ami ugyan csak 6 lóerővel (122) adott többet, viszont a fogyasztása 25-30 százalékkal kisebb volt, ráadásul alapáron automata váltót kapott.
Akármilyen jól fogyott, nem kerülhette el a C-HR sem az életciklus felénél kötelezően érkező modellfrissítést, azonban
a zajos siker láttán a Toyota alig mert hozzányúlni a formához.
Aki jó megfigyelő, azért kiszúrhatja, hogy változtak a lökhárítók, más helyre került a nappali fény és a két ködlámpa, valamint már csík köti össze a karosszéria síkjából kiugró, C-alakú hátsó lámpákat, amelyek ráadásul menő, futófényes irányjelzőket kaptak. Megjelent három új szín (szürke, bordó és zöld) és egy új, propeller mintázatú felni is, de ezzel tényleg a végére értem a külső változások felsorolásának.
Az Európában tervezett C-HR továbbra is csinos crossover, bár lehet, hogy a konzervatív ős-toyotásoknak kissé keszekusza formájú, de annyira biztosan nem megosztó, mint amennyire az első Nissan Juke volt. Pedig mindkettő olyan, mintha egy japán manga rajzfilmből gördült volna ki a pesti flaszterre.
Belül sem történt semmi forradalmi, megjelent pár új díszbetét és felület, de vezető felé fordított műszerfal formája alapvetően nem változott. Már-már prémium színvonalú a dizájn és a kivitelezés, amihez illik az új, javított grafikájú multimédiás rendszer a nagyobb felbontású, 8 colos érintőképernyővel.
A műszerfalból kiálló egység két oldalán már fizikai gombok is vannak,
amelyek eléggé bénán néznek ki, de legalább a használatot megkönnyítik.
Végre széria az Apple Carplay és Android Auto kompatibilitás,
de a Toyota infotainment rendszere még így is messze van a legjobbaktól: kicsit lassan reagál és a navigáció térképe sem a legszebb. Újdonság, hogy utóbbi már frissülhet "over the air" technológiával, de ehhez az internetkapcsolatot beépített SIM kártya helyett a felhasználó okostelefonjáról létesíti a kocsi, ami sokba kerülhet, ha valaki épp roamingol vagy nem korlátlan az adatkapcsolata.
Az új, okostelefonos MyT alkalmazással
a tulajdonosok a távolból is rákapcsolódhatnak a C-HR-re:
otthon megtervezhetik útvonalukat, majd elküldhetik azt az autónak, megtalálhatják, hol parkoltak le, emlékeztetőt kaphatnak a következő karbantartásról, kár, hogy ajtókat nyitni-zárni, valamint kabint előklimatizálni nem lehet.
A cikk nem ért véget. Kattintson a második oldalra!