Vezeték nélküli telefontöltőt, üléshűtést és LED-matrix fényszórót is beikszeljünk a konfigurátorban? Vagy jobb lenne egy asszisztenscsomaggal félig önvezetővé tenni? A pokolba, sikerült elveszni a kontrasztfényezések, felnik és kárpitok útvesztőjében! Nagyjából így festenek a mai újautó-vásárló dilemmái, és csak az anyagiak szabnak gátat az őrületnek. Utólag legfeljebb bringatartót vagy téli gumiszőnyeget kell beszerezni, de jó pénzért ilyen tartozékokat is adnak átvételnél a szalonban.
Nagyjából harminc évvel ezelőttig, a szocializmusban másként festettek a vásárlók mindennapjai:
annak kellett örülni, hogy többévnyi várakozás után egyáltalán megérkezett a megrendelt új kocsi.
Mindenki a sorszámokat figyelte és várta az értesítőt, amiből sokszor kiderült, hogy a Zsiga a kért piros helyett fehér vagy kék színben vehető át a Védgát utcai Merkúr-telepen. Ott sem ártott némi jattot adni, hogy a nullrevízión átesett gépek közül tényleg a legjobb példányt sikerüljön kifogni.
Mindez persze még mindig maga volt a Kánaán az ötvenes évek ínségéhez képest, amikor nemhogy tabu volt az új autó, de még a régiek zömét is fel kellett ajánlani megvételre az államnak. Senki sem reklamált, hogy a Kádár-korszak végére Fiat-licenszmodellek, és főleg a kétütemű vagy farmotoros saját konstrukciók felett vészesen eljárt az idő, a hiánygazdaságban úgyis volt rájuk kereslet. Más volt persze a helyzet a nagykutyák állami kocsijaival, nekik nyugatról hozták be az új Mercedeseket.
Míg a szögesdróton túl sorra gyarapodtak a modellcsaládok, nálunk a nyolcvanas évekig is csak odáig sikerült eljutni, hogy
az alapkivitelek mellett megjelent egy-egy típus nagyobb motorral és valamivel jobban felszerelve
(Dacia 1310 TLX, Lada 2103-2107). Azért a Merkúrnál féken tartották a fényűzést, így a Skoda 120 GLS és a Trabant 601 de Luxe nem kényeztette a magyar vásárlókat. Akadt nálunk, és az egész KGST-ben egy másik lényeges különbség is ahhoz képest, mint amit a nyugati vevők megszoktak.
Vegyünk példának egy NSZK-s Opel Kadettet: a kuncsaft egy prospektusból tudta kiválasztani, milyen feláras extrákkal akarja kényelmesebbé, netán sportosabbá tenni autóját, vagyis személyre szabták a gyártást. Ilyesmiről a béketáborban szó sem lehetett, mindenki konfekcióárut kapott, aztán utólag az autósboltban, vas-műszakiban vagy a lengyel piacon vehetett hozzá, amit akart. Ezek az idők véget értek, de most bemutatjuk, milyen elemekkel zajlott nálunk spécizés a szervizekben, vagy saját kezűleg a mosós és bütykölős hétvégi autóáhítatokon.
Talán a legmeghökkentőbb utólagos extra a keletnémet P70 Limousine kisautóhoz készült nyitható csomagtérfedél, gyárilag ugyanis egyetlen duroplast elemből állt a hátfal, a bőröndöket pedig az apró utastéren át, a hátsó üléseket előrehajtva kellett betuszkolni. Utódja, a Trabant ezt már nagyvonalú szériatartozékként adta, s később elektromos ablakmosót, illetve elakadásjelzőt is kínált –
csakhogy a Merkúrnak szánt alap 601-esekről lemaradt a tolatólámpa és a benzinszintjelző műszer.
Csak egy műanyag pálcát kaptak a tulajok, amit a motortérben lévő tankba kellett belógatni, ezért a hatótáv megsaccolásához (a napi számlálók bevezetése előtt) elterjedt az utólagos kilométeróraállás-rögzítő. Más KGST-autókban is népszerű volt ez a kisipari extra, akárcsak a hőmérő, később pedig már a kvarcóra hódított, ideális esetben aprópénztartóval és iránytűvel kombinálva. Mindezek mellett egy valamire való taxiból a tapadókorongos jegyzettömb-tartó sem hiányozhatott.
Aki látványosabbra akarta venni a műszerezettséget, a MOM-féle fogyasztásmérőt („Motorteszter") is beszereltethette, míg
a korszak másik kedvenc extrája az utólagos fordulatszámmérő volt.
Utóbbi amúgy szériatartozékként sokáig az ezerötös Ladák kiváltságának számított, bár az ügyesek hozhattak ilyet külföldről a Skodákba vagy Polski 125-ösökbe is. A legnagyobb kincs a Wartburgok hazai KMGY fordulatszámlálós kombinált műszere volt, ami egyébként nemrég újra gyártásba került.
Akadtak olyan funkcionális extrák, amelyek nem a kényelmet vagy a látványt szolgálták, hanem a túlélést. Ilyen volt például a rozsdásodás elleni harc jegyében az alvázvédelem vagy a kerékdobbetét, míg a vízforralónak csúfolt – karbantartásra érzékeny – Skoda 105 és 120 modelleknél a szakik utólagos hűtőventilátor kapcsolóra esküdtek. Mivel a Daciák megrakva földön húzták farukat, erősített rugót volt ajánlott beszerezni, sok megszakítós gyújtású autóhoz elektronikusat kínáltak.
Szintén magyar kisipari lelemény volt a benzinleszívás vagy feltörés ellen a Ladákhoz kínált zárható tanksapka, illetve a nyitható pillangóablak reteszelése – a gyárit ugyanis öngyújtóval le lehetett olvasztani. Lehetne még hosszan folytatni a sort, de
a hazai autóállomány legfontosabb extráját nem lehet kifelejteni: a tetőcsomagtartót.
Ne feledjük, a Kádár-korszak egyik fő hobbija volt a nyaraló, vagy legalábbis a zöldséggel és gyümölccsel teli „telek" gondozása, így mindig volt mit szállítani.
Olykor meg lehetett spórolni a tehertaxit, ha volt hova pakolni a bútorokat, és a tévéhíradókban külföldön is híressé vált 1988-ban a Gorenje-turizmus: hazánk fiai friss világútlevéllel lerohanták a bécsi üzleteket, és hűtőládával a kocsi tetején, a nagyi ölében videómagnóval tértek haza. A korszak másik fő kiegészítője volt a vonóhorog, de ritkábban akasztottak rá lakókocsit, inkább Lady utánfutón terhet húzni kellett. Nem csoda, hiszen a Barkas és a többi új kishaszonjármű tabu volt a magánszemélyeknek.
Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!