A Clio előtt térden állva hajtottak főt az ismerőseim, hetekkel a teszt után is cinkos félmondatokban jegyzik meg, hogy azért az a tesztautó nagyon szép volt, tudom-e.
Kis karmok az első fényszórók alatt, plusz felfelé ívelő övvonallal és rejtett kilinccsel elmaszatolt hátsó ajtó, hogy egy sportosan aranyos sziluettet kapjunk végül.
Egy percig nem fenyegető a kiállása, inkább csak megölelnénk a kis kamaszt. Ahogy a márkaarculatnak megfelelő vonalakat megkapta, pont annyival lett karakteresebb az elődjéhez képest, hogy férfiként se kelljen azt hazudni, a feleségünké, csak kölcsönkértük.
És a színe! Tíz másik extráról lemondanánk érte, csak legyen ilyenből több az utcán, adjon több életet a szürke januári napoknak a puszta jelenlétével. Hat éve vagyok egy sötétszürke Toyota tulajdonosa, és heti egyszer elsétálok a saját autóm mellett, amíg keresem, hova álltam legutóbb. A Clio már azzal is mosolyt csal a tulajdonos (vagy legalábbis használó) arcára, ahogy ott gubbaszt a többi autó között a parkolóban, közeledve hozzá érintés nélkül, automatikusan életre kelnek a lámpái, hangos reteszeléssel old az ajtó zárja. Pedig már oda az újdonság varázsa, a típust közel másfél éve gyártják.
Kinyitáskor egy kiállítóterembe tervezett színösszeállítással találkozunk, még a díszvilágítással megbolondított ajtóbehúzó részen is fehér a kárpit. Nem túl életszerű, de ennek a példánynak az elkápráztatás a lényege, és ha nem kéne beülni soha, a tepsi kijelzőt leszámítva el is fogadnánk, hogy ilyen minőségi autóbelső látványa. Bár minden generációval nőtt egy kicsit, attól még kisautó maradt a Clio V. A hátsó ülésre szűk ajtónyíláson keresztül kell behajtogatni magukat az arra vállalkozóknak, hátul pedig nem igazán férnek el a magasabbak lábai, a csomagtartó viszont kellően tágas.
Nagy gyerekes szülőknek érdemes üléspróbát tartani vétel előtt, pedig kategóriájában a Clio bőven átlagos helykínálatúnak számít (elég csak összevetni a Peugeot 208-cal vagy a Toyota Yaris-szal). Elöl olyan probléma jelentkezik, hogy már 180 centis testmagassággal is a váltó köré rakott széles műanyag konzolt támasztja a vezető térde, és ez nem túl kényelmes. A hangulat pedig csak addig remek, amíg hozzá nem érünk valamihez. Tapintani lehet a leheletvékony plasztikbevonatot az egyébként fűthető kormányon, amiről elég nehéz lenne magyarázni, miért hívja a prospektus bőrnek.
A formák mögött olyan anyagok húzódnak meg, amik bár egységesen vállalhatóak, de reálisan inkább egy felextrázott Daciába, vagy egy alap Clióba illenek. Nem vagyunk könyörtelenek, csak érdemes mindent a helyén kell kezelni, tesztautónk ugyanis teljesen más ligájában játszik: ez a Cliók között is a legdrágább, full extrás darab, hibrid hajtással, amiből utóbbi ráadásul egy világon egyedüli megoldás, igazi műszaki csemege. Jó néhány rivális kisautónál régóta meg tudják oldani, hogy a drága kivitelek igényesebb belsőt kapjanak, lásd például a VW Polo Comfortline szinttől felfelé puha műszerfalát.
Az uniós környezetvédelmi normákat és a széndioxid-kibocsátási kvóták alapján kiszabott bírságokat sokan megkérdőjelezik, de ez a lényegen nem változtat: mindenki a villanyosítás felé menekül, mert azzal lehet jó katalógusértéket felmutatni. Tisztán elektromos autója már jó ideje van a franciáknak, most azonban (nyilvánvalóan a belső égésű motorok záróakkordjaként) elérkezett az idő a teljes értékű hibridek bevezetésére, rögtön kétféle kivitelben: a Captur „konnektoros", vagyis plug-in hibrid rendszert kap, míg cikkünk főhőse, a Clio valamivel az egyszerűbb alapkiépítést kapja meg.
Utóbbi működései elve részben a Toyota 14 éve gyártott „öntöltő" full hibrid rendszereihez hasonlít, csakhogy számos részét, köztük az e-CVT erőátvitelt elvetette a Renault-Nissan-Mitsubishi konszern, és másképp közelítette meg.
Négyhengeres, 1,6-os szívó benzinest és meglehetősen kicsi, 1,2 kWh-s akkupakkot használnak, plusz ebben a méretosztályban igazi kuriózumként két villanymotort.
Megoldásuk különlegessége a körmös kapcsolású, kuplung és szinkrongyűrű nélküli váltóban rejlik. Hogy lehet ezt a motorkerékpárokból és versenykocsikból ismert erőátvitelt utcai autóba adaptálni?
A nagyobb villanymotor az autó hajtásával, lassuláskor az akksikba való visszatáplálással van elfoglalva, a kisebbnek viszont a benzinmotor indításán kívül az is a feladata, hogy a váltásokhoz azonos fordulatszámra hangolja két különböző sebességfokozat fogaskerekét. Amikor összhangban vannak, létrejöhet a váltás minden reccsenés nélkül. Hátramenethez például csak az elektromos hajtást használja, pont ezért nem is hagyja magát soha a kijelző szerinti két egység alá meríteni.
De a műszaki részét félretéve nézzük, ami sokkal több embert érdekel: mit lehet érezni ebből a valóságban, főleg egy Toyotához képest? Bár mostanra sokat csiszolódott a japánok rendszere, nagy gázra azért még nyúlós és motort bőgetős – ez a Cliónál szerencsére elmarad. A Renault az indulást tisztán akksiból oldja meg, azaz ugrik, mint egy villanyautó. Még városi tempó elérése előtt mindenképp bekapcsolódik a benzinmotor és ezt elég halkan is teszi, az esetek 99%-ában semmit nem érezni belőle. Viszont a maradék 1%-ban úgy játszik az idegszálainkon, mint művész a hárfán.
A hibrid rendszer sajátossága, hogy tőlünk függetlenül ki-bekapcsolja a benzinmotort, ebben semmi különös nincs.
Programozása szerint a belső égésű motor járatásával az akksi töltésére koncentrál, és amíg csak lehet, a villanymotorokkal oldja meg az autó közvetlen mozgatását,
ilyenkor tehát a benzinnel aggregátként termeli az áramot a haladáshoz. Viszont egy csendes kisváros sík útján, 40-nel gurulva ez a visszatöltés úgy néz ki, hogy 15 literes pillanatnyi fogyasztással és a kellemestől magasabb fordulaton zúgó motorral megyünk, mintha kettesben felejtettük volna a váltót.
Aztán, ha már szerzett elég töltöttséget, lelövi a rendszer a benzinmotort, és marad a hangtalan suhanás arra a párszáz méterre, amit a pirinyó akksijából ki tud préselni. Vagyis maradna, de üzemmelegen egy fülnek zavaró frekvenciájú sípolással jár együtt ez az elektromos menés, amit hiába nyomunk el a rádióval, egy hosszabb út után olyan érzés, mintha a mosógép dobjába raktuk volna a fejünket. Úgy fest, a Toyoták (vagy a hibrid hajtást duplakuplungos váltóval kombináló Hyundaiok és Kiák) tervezői ennél ügyesebben meg tudták oldani a hajtást állandó tempónál.
Cikkünk folytatódik, kérjük lapozzon!