Az újkori elektromos autózás talán legmeghatározóbb modellje a Nissan Leaf, amiből már több mint félmilliót gyártottak egy évtizedes pályafutása alatt. A 2017 óta kapható második generáció mind formai, mind egyéb tekintetben sokat fejlődött az elsőhöz képest, de közben a konkurensek száma is egyre gyorsabb ütemben bővül, amire muszáj volt reagálni, így nemrég
egy kisebb ráncfelvarrás keretén belül bevezették a 62 kWh-s akkumulátort, ami jelentős ugrást jelent a hatótávban is.
A frissítést kívülről szinte észre sem lehet venni, az elődjéhez képest sokkal emészthetőbb dizájn még most sem mutat rosszul, jól illeszkedik a Nissan jelenlegi palettájába.
A változások egyik eleme, hogy immár LED-es ködlámpa jár a szintén LED-es fényszórók mellé, amik kanyarfényként is funkcionálnak, ezen felül új színek jelentek meg, tesztautónk elegáns, barnás metálfényezése azonban nem tartozik ezek közé. A nagyobb akkumulátorral szerelt változat ezen felül szériában kapja a kék színű külső dekorelemeket (melyeket felárért a 40 kWh-s változathoz is kérhetünk), a ChaDeMo töltőfedélen egy „e+" jelölést találunk és nagyjából itt végére is értünk a dolgoknak. Talán ezeknél is fontosabb, hogy belül már egy új fedélzeti rendszert találunk, jobb minőségű és nagyobb, 8 colos kijelzővel, új szoftverrel, amely az elektromos menüt leszámítva ugyanaz, mint amit a Juke-ban is már láthattunk.
Kevesen tudják, hogy a Leaf második generációja még az első alapjaira épül, a padlólemez sem változott és több alkatrész változtatás nélkül él tovább a mostaniban. Például az első ajtók is teljesen azonosak, de ezeket a jelentősen eltérő formaterv miatt nem is vesszük észre. Természetesen a gyártási költségek jelentősen csökkenthetők ilyen „trükkökkel", ugyanakkor a már 10 éves fejlesztések a villanyautók világában komoly hátrányokat is hordozhatnak magukban.
Az egyik legfájóbb ezek közül az akkumulátor aktív hőmenedzsmentjének hiánya,
ami a rapidgate néven elhíresült jelenséget okozza (lásd keretes írásunkat).
A rapidgate jelenség
Ha töltésre kerül a sor, akkor előjön a Leaf legfájóbb problémája, az aktív akkumulátor hőmenedzsment-hiánya. AC váltóáramú töltő esetén csupán 6,6 kWh a maximális felvehető teljesítmény, ezzel egy teljes 0-100 százalékos töltés 11,5 órát vesz igénybe, de ez a fedélzeti töltő korlátja. DC, azaz egyenáramú villámtöltőnél, elvileg 100, valójában kb. 50 kW-tal tudunk tölteni, nálam egy ilyen teljesítményű oszlopról még 70 százalék körül is 43 kW-tal töltött, 80-nál pedig még 35-tel, viszont az akkumulátor hőmérséklete az ideális tartományban volt. A probléma akkor kezdődik, ha egymás után többször tesszük villámtöltőre az autót, ez elsősorban autópályás használatnál fordul elő. Ilyenkor az akkumulátor felmelegszik és aktív hűtés hiányában nem tud kellően lehűlni a következő töltéshez, így az elektronika elkezdi korlátozni a töltési teljesítményt, ami rosszabb esetben akár a felére is csökkenhet, ezzel viszont jelentősen megnő a töltéshez szükséges idő. Ez a 62 kWh-s változatnál igazán kellemetlen, mert a hatótáv már lehetővé tenné hosszabb, külföldi utakra is. A jelenség nagy hidegben is előjön, ekkor viszont már az első (villám)töltésnél is lehetnek gondok, az alacsony hőmérséklet előfűtés nélkül ugyanis pont ugyanolyan probléma, mint a túl magas: mindkettő a töltési teljesítmény korlátozásával jár.Műszaki fronton a leglényegesebb változtatás természetesen a nagyobb, immár bruttó 62 kWh kapacitású akkumulátor, ami a kínálatban továbbra is megmaradt kisebbhez képest bő 50 százalékos növekedést jelent. Érdemes végiggondolni, hogy ez a padlólemez a legelső Leafnél még egy 24 kWh-s akkut hordott magában, amihez mérten a változás 2,5-szeres, eközben az akkupakk mérete gyakorlatilag nem változott.
Persze a nagyobb kapacitás nagyobb súllyal is jár,
nagyjából 150 kilónyi többletet szedett fel magára
az e+ kivitel, ezt a villanymotor teljesítményével kompenzálták: a korábbi 150 helyett immár 217 lóerőt tud leadni, nyomatéka azonban szerényebb mértékben nőtt, 320 helyett 340 Nm lett.
Térjünk is akkor rá a hatótávra, mert hát villanyautónál legtöbbünket ez izgat igazán, milyen messze juthatunk egy töltéssel. A hivatalos WLTP hatótávnál 385 km-es adat szerepel vegyes értékként, amely városban akár 528 km-re is felmehet. Ez utóbbi valószínűleg csak egy végtelenített lejtőn érhető el, ám 400-430 km a valóságban is kihozható belőle, persze ezt kánikulában vagy téli hidegben nem fogjuk megközelíteni.
A nálam töltött tesztidőszak során városban, országúton és autópályán egyaránt mentem vele, a klímára nem, de a fűtésre több alkalommal is szükség volt a reggeli mínuszokban és hűvös délutánokon. Eco módot egyszer sem, e-pedált viszont állandóan használva végül
15,4 kWh/100 km lett az átlagfogyasztásom, ezzel kalkulálva kb. 350 km-re jön ki a valós hatótáv,
ami az újabb villanyautók között is jónak számítana.
A második generációs Leaf egyik nagy újdonsága az e-pedál volt, amelyet én annyira megszerettem, hogy minden elektromos autóban kötelező tenném. A gázelvételnél érkező fékhatással ugyanis rendkívül kényelmessé tehető a villanyautók egyébként sem bonyolult és fárasztó vezetése. Városban, de még azon kívül is tényleg egy pedállal vezethetünk, és számos más villanyautó tesztelése és vezetése után kijelenthetem, hogy
a mai napig a Nissan rendszere működik a legprofibban.
Jól és finoman szabályozható a fékerő, precízen működteti a féklámpát, lejtőn is teljesen meg tud állni. Némi tanulás és megszokás után nagyon megkedveli az ember. Ha valaki mégis maradna a hagyományos fékpedálnál, akkor választhat a D és B motorfék módok között, az Eco kapcsoló pedig érezhetően „lebutítja" a menetpedált (és a teljesítményt is), jóval mélyebben kell taposni a gyorsuláshoz.
Cikkünk folytatódik, kérjük lapozzon!