Úgy néz ki, hogy sok olvasónk szereti mások életveszélyes történeteit fogyasztani, és hát jobb is így, mintha a saját bőrén kísérletezne. Folytatjuk tehát az agyatlan roncsfelvásárlási kalandjainkról szóló cikksorozatot, a taxi Prius, a Liana, a 124-es Merci és a bakancs-Micra után ezúttal egy rendes svéd gyapjas mamuttal, aki a hóban érzi magát elemében. Mindig azzal nyugtatgatom magamat és a körülöttem élőket, hogy nagyok sokaknak vannak káros vagy nem káros szenvedélyei, legyen szó kaszinózásról, féktelen bulikról, utazásokról a nagyvilágban, pénz- vagy időigényes hobbiról.
Én ezek helyett inkább élvezeti cikkekre (bár ezen szóösszetételt a feleségem, nem biztos hogy aláírná) költöm a pénzem. Nevezetesen autókra,
azokból is a mások által levetett, lenézett, meg nem értett youngtimer korosztályra, a 15-30 év közötti vasakra.
A másik kedvenc és alighanem jogos mentegetőzésem, hogy az új családi Opel mellett úgyis szükség van második autóra, én viszont egy tisztességesebb használt Jazz árából inkább két-három régebbi járgányra költöm el az egységnyi pénzt, amivel egyúttal sikerül is pár tételt kipipálni a bakancslistán.
Az idő ugyanis telik, a tisztességesen megőrzött és karbantartott 20+ éves autók ára már nem lefelé, hanem felfelé megy, a biztosítási díjak is őrületesen emelkednek, vagyis szerintem most van a pillanat, amikor még meg lehet venni ezeket az eseteként nagyobb motorral szerelt, 5+ hengeres gépeket. Van egy olyan érzésem, hogy 5-10 év múlva mindez a gazdagok kiváltsága lesz nem csak a veterán, hanem a korban afelé közelítő gépek fenntartása – vagyis tankolni és szervizelni is. Azt hiszem önigazolásban a csúcsra értem.
A magamnak felállított szabályok alapján legfeljebb annyi autóm lehet egyszerre, ahányat a ház előtt, illetve alatt el tudok tárolni, ami jelenleg négy parkolóhelyet jelent. Egy beálló pedig mostanáig még szabadon árválkodott, és szinte üvöltött némi csöpögő olajért, ezért újabb álmot szerettem volna megvalósítani: kell egy régi Volvo. Ha pedig Volvo, akkor már legyen kombi, hiszen az az igazi svéd életérzés. Kevés van, ami nem tetszik, a 740-estől a V90-ig minden érdekel, de persze ismerve a korlátaimat, végül maradtam az első generációs V70-nél, ezeket kezdtem el behatóbban nézegetni.
A kínálat – ne szépítsük – siralmas. Tákolt, kívül-belül viharvert gépek, szakadt belsővel, sokszorosan lakatolt karosszériával, millió kilométerrel.
Ahogy a régi Merciknek, ezeknek is rákfenéjük, hogy bírják a strapát, ezért a tulajok egy része a karbantartást megspórolja.
Egyértelmű volt, hogy nem lesz egyszerű szépet találni. De valójában milyen autóról is van szó? A nagy sikerű 850-est 1997-ben váltotta az S70/V70, ami tulajdonképpen csak egy erősebb facelift volt.
A 850-esnél a gyerekeim se tudnak szögletesebb autót rajzolni, imádom ezt a kocka formát, és a ráncfelvarrással is csak egy hajszálnyival lettek lágyabbak a vonalai. Ekkor vezették be a Cross Country verziót, ő volt ez első terepkombi V70 XC néven, és hát bitang jól néz ki a mai napig. Viszont csak turbós és összkerekes verzióban létezik, alig található a piacon és ami van, annak is megkérik az árát. A konstrukció alapvetően jó, a típushibákat '97-re szinte mind kijavították, az akkoriban változó piaci trendekkel részben már ellentétben hosszú évtizedekre tervezték ezeket a járműveket.
Motorok tekintetében igazán nem lehet nagyon mellényúlni, a 2,5-ös Volkswagen (Audi) dízel mellett a kétliterestől induló svéd benzinesek alkották a kínálatot. Persze a három rizikófaktor, az automata váltó, turbó és a négykerék-hajtás zsebbe nyúlós lehet, mégis mindegyiknek megvan a felvevő piaca: nyugdíjasok, hülyegyerekek és hegylakók, ugyebár. Én azt hiszem egyszerre vagyok mindhárom, mert ha találtam volna belőle jó állapotban és normális áron, simán megvettem volna egy minden földi jóval szerelt XC-t is. A kisebb benzinesektől sem ódzkodtam, egyedül a dízelek vonzottak kevésbé.
Végül a realitás felülírta a terveket, és nem egy kombi jött szembe a hirdetések között, hanem egy 1998-as, szerény felszereltségű S70. A legnagyobb közösségi oldalon hirdette meg az első (!) tulajdonos testvére. Telefonon az autó történetét is elmesélte, ami nem éppen átlagos:
Szíriában vásárolták újonnan, ott éltek a kilencvenes évek végén, majd amikor hazatelepültek, a Volvót is hozták magukkal.
Soha nem volt törve a lépcsőshátú járgány, egy helyre hordták 20 éven át szervizelni, és nem mentek vele extrém sokat sem: 195 ezer kilométer volt az autóban.
Orrában a 2435 köbcentis, hengereként még kétszelepes, szívó öthengeres (2,4-esnek és 2,5-ösnek is hívták) kisebbik teljesítményű változata dolgozik, márpedig az egyik legjobb hírű Volvo-benzinmotor, emlékezetesen karcos a hangja és nagyon strapabíró. Nézzük a pozitívumokat: teljesen sérülésmentes és rozsdamentes a karosszéria, ami elég nagy szó így 23 évesen. Mindene hibátlanul működik, az automataváltó szépen kapcsol, a futóműből semmi rendellenes hang nem hallatszik, a kevés extra mindegyike működik, köztük szír piacon anno elengedhetetlen légkondicionáló is.
Cikkünk folytatódik, kérjük lapozzon!