Valószínűleg kevesen tudják, hogy a General Motors 1979-ben (a Kadett D alatt) debütáló T-Body elnevezésű, kompakt elsőkerékhajtású modellek számára kifejlesztett padlólemezének végső modellje volt az Opel Zafira nevű egyterű, amelynek fejlesztéséhez még a Porsche Engineering segítségét is igénybe vették. A stuttgarti mérnökök munkája volt a Flex7 ülésrendszer, amely a korabeli - jellemzően nagyobb méretű - vetélytársaktól eltérően nem követelte meg a hátsó ülések fizikai kiemelését, ha nem volt rájuk szükség, hanem a padlóba lehetett hajtani azokat.
A hivatalos kommunikáció szerint pár mozdulattal, mindössze 15 másodperc alatt lehetett átvariálni a belsőt. Ha a maximális raktérre volt szükség, a középső sort az elsők mögé lehetett billenteni; a csomagtér mérete 150-600-1700 liter.
Negyed évszázada még nem volt kütyümánia, így nem az USB-töltők számával büszkélkedtek,
hanem azzal, hogy a 7 ülőhelyre az alapmodellben 8, egyébként 10 pohártartó jut, és a gyári kiegészítők között számos praktikus tároló volt megtalálható. De azért az extrák között már megjelent a gyerekek körében népszerű, plafonról lenyitható képernyős DVD-lejátszó is.
Egyébként is fontosak voltak a praktikus szempontok, ezért kapott körbemenő fényezetlen fekete védőcsíkot a karosszéria – amit az OPC modellnél a karosszéria színére fújtak. Utóbbi, tehát a szegmensben lényegében egyedülálló sportváltozat a 2001-es frissítésnél érkezett, 192 lóerős turbómotorral és hatfokozatú kézi váltóval. 8,2 másodperces 0-100 km/óra gyorsulás és a 220 km/órás végsebesség jellemezte a hétüléses autók egyik királyává avanzsált OPC-t, amelyről sok nagycsaládos apuka álmodozott - aztán a legtöbbjük gazdasági okokból a szerényebb (101-147 LE) szívó benzinesek, vagy a közvetlen befecskendezésű turbódízelek közül választott.
2003-ban ráncfelvarráson esett át a kompakt egyterű, amit a krómbajuszos hűtőrácsról, illetve a módosított hátsó lámpákról lehet könnyen felismerni, emellett a felszereltsége is változott, a középső üléssort pedig már 40:20:40 arányban osztották. Nem korlátozódott Európára az Opel (Nagy-Britanniában Vauxhall) Zafira,
Japánban például Subaru Traviq néven árulták a Thaiföldön gyártott példányokat,
míg Dél-Amerikában és Délkelet-Ázsiában Chevrolet márkajelzéssel futott. Amíg Európában már 2005. május 25-én átadta a stafétát a Zafira B-nek, Brazíliában egészen 2012-ig gyártásban volt az első generáció.
Érdekesség, hogy a Fiat Multiplához hasonlóan CNG-üzemű változatot is kínáltak, ennél a padló alá építették be a gáztartályokat. Készült más alternatív hajtással is: 2000-ben mutatták be a tüzelőanyagcellás Opel HydroGen 1-est 75 lóerős villanymotorral, 2001-ben már a 82 lovas, OPC megjelenési csomaggal szerelt HydroGen 3-nál tartottak, amiből 20 autós flottát építettek, ezeket aztán flottaügyfelek teszteltek a gyakorlatban – a sorozatgyártásra már nem került sor. Ezek közül két autó gond nélkül teljesítette 2004-ben a norvég Hammerfest és a portugál Lisszabon között zajló 10 000 km-es Fuel Cell Marathon-t, míg a 2005-ös alternatív hajtású járművek számára megrendezett Rallye Monte Carlo-t Heinz-Harald Frentzen nyerte egy Opel HydroGen 3-mal.
Eredeti koncepciójában három generációt ért meg a Zafira, 2019-ben vezették ki a piacról. Időközben, mindenekelőtt a SUV-ok óriási népszerűsége miatt
szinte kihaltak a klasszikus kompakt egyterűek,
melyek helyét néhány gyártó haszonjármű-alapú csapatszállítókkal igyekszik betölteni (ilyen például a típusnevet megöröklő, de nagyobb méretű Zafira Life is). Mindazonáltal egy korszak előremutató - Magyarországon is népszerű - terméke volt az ügyes üléselrendezésű Zafira A, nem véletlenül gondoltuk úgy az Opel márka 120. évfordulóján, hogy ott a helye a márka mérföldkövei között.
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK: