Tetkótörténelem

Az egész véletlenül kezdődött. Az ősember kormos, koszos testének sebes felületein keresztül a bőre alá jutott némi korom is. Mikor a seb begyógyult, az ősember látta, hogy a kosz ottmaradt. Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy legközelebb már tudatosan rajzoljon mintákat magára. Az első tetoválás időszámításunk előtt sok ezer évvel keletkezett, és most, időszámításunk után kétezer évvel népszerűbb, mint valaha.

Mindent egybevetve a tetoválástörténelemben a csendes-óceáni szigetvilág népei és a japánok viszik a prímet. Ami az ősi rajzok használatát illeti, a legtöbb az aztékoktól maradt fent, és az ő mintáik azok, amiket ma is gyakran varratunk magunkra például mi, európaiak is.

Az európai tetkótörténelem mondhatni a tengerészekkel lett említésre méltó, de persze errefelé is az ősemberek kezdték. A tengerészek leginkább szíveket, rózsákat, és a hit-remény-szeretet motívumokat varratták magukra, érzéstelenítő nélkül: rumtól pirospozsgás arccal. (Az ő tetoválásaik hasonlítanak a legjobban azokra a primitív, házilag késztett "Love Mari!" - színvonalú kék tintás csodákra, amiket idősebb építőmunkások karjain fedezünk fel a metrón.) Voltak a tengerész felsőtesteken azért persze bonyolultabb rajzok is, például a kínai sárkány motívum: egy újabb mai napig népszerű minta.

A módszerek nem túl szívderítőek, és ha ma valamelyikőtök egy tetoválószalon bejárata előtt toporogva azon gondolkozik, hogy túlélhető-e a procedúra: hasznos, ha eszébe jutnak a régi szép fájdalomcsillapító-mentes idők. Az indiánok például már a kisgyerekekre is tetováltak, nem tudunk róla, hogy leitatták volna őket, vagy bármiféle varázsfüvekkel szedálva vették volna rá őket a némán tűrésre: hogy ne mocorogjanak, egyszerűen lekötözték a tetoválandó testrészüket. A ma használatban lévő vékony tű szúrása szúnyogcsípésnek tűnik az ő kezdetleges hegyes szerszámaikhoz képest. Arról nem is beszélve, hogy ma egy gép tartja állandóan egyenletes mozgásban a tűket, annak idején pedig mindent kézzel, sokkal lassabban csináltak.

A procedúra túlélésével még nem is volt vége minden kínszenvedésnek: a higiénia nem túl fejlett foka miatt a seb gyógyulása igen messze volt attól a szűk két héttől, ami alatt egy profin felvarrt tetoválás manapság bőven begyógyul.

Indiában a mai napig lehet találkozni az utcán tetováló "művészekkel" (vagy inkább iparosokkal?) akik helyben - szintén nem túl higiénikusan - elkészítik a kívánt rajzot. Itt főleg a nők kértek és kaptak tetkót. A leggyakoribb az volt, amikor a nők arcát szinte teljesen befestették. Japánban szintén több volt a tetovált nő, mint férfi, ráadásul ők szinte mindig olyan tetkókat csináltak, amik legalább annyira befedik a testfelületet, mint egy ruhadarab. Jellegzetes példa erre a Jakuza közösség. Az alvilági csoport tagjainak testét jelentőségüktől függően teljesen borítja tetoválás: minél menőbbek, annál több.

Úgy tűnik az évezredek és évszázadok során csak kevésbé lettünk ellenállóak vagy bátrak, és sokkal jobban félünk a fájdalomtól, mint az őseink. Ha az ő tetkóikra vágyunk, össze kell szednünk magunkat. Vagy innunk kell egy kis rumot.