Yehudi Menuhin: Bartók - az én szememmel

 

[...] Tudása és emlékezőképessége egyenesen meghökkentő volt. Megjelenése eltitkolta jellemének felmérhetetlen tüzét és erejét. [...] Csupán szemei - ezek a fantasztikus módon mindenen áthatoló szemek - fedték fel igazi valóját. Ezek árulták el lelkének lángoló tüzét, míg egyre emésztődő teste féltékenyen takarékoskodott minden cseppnyi erejével, a legfontosabb célok számára tartogatva azt.
Sohasem fogom elfelejteni első találkozásunkat, 1943 novemberében. [Egy akkoriban készült felvétel: Képgaléria, 27. fotó.] Mielőtt valaha is hallottam volna bármely művét, vagy valaha is találkoztam volna vele, Hegedűversenye [március 25-ei zenei illusztrációnk - a szerk.] partitúrájának szépségei által rabulejtve előadtam ezt a művet. [...] Mikor pedig mintegy két héttel ezután - a Carnegie Hallban, New Yorkban tartandó hangversenyem műsorára tűztem hegedűre és zongorára írt Szonátáját, némi szorongással gondoskodtam róla, hogy eljátszhassam ezt a művet Bartóknak és meghallgathassam kritikai megjegyzéseit, mielőtt a nyilvánosság előtt előadnám. [...]
Minden teketória nélkül azonnal leült, elővette szemüvegét és ceruzáját, majd maga elé terítette a Szonáta magával hozott példányát s mi - látva, hogy nincs szükség semmi ceremóniára - elkezdtünk játszani. [...] Mindjárt az első hangoknál elektromos áramkör jött létre köztünk, kötelék - lelkeket egybekapcsoló bensőséges kötelék -, amely mindvégig erős és szilárd maradt. Úgy éreztük, mintha már évek óta ismertük volna egymást. S valóban, úgy hiszem, zeneszerző és előadója között egyetlenegy szó nélkül is erősebb, bensőségesebb lelki kötelék létesülhet, mint az illető zeneszerző és évek óta ismert barátja között. A zeneszerző ugyanis személyiségének lényegét, énjének magvát művei számára tartja fönn.
Mikor az első tételt befejeztük, Bartók fölkelt, odajött, és a következő szavakat intézte hozzám, amelyek az ő szájából a lángragyúlt szenvedély fékezetlenül túláradó kitörésével voltak egyenértékűek. Ezt mondotta: "Mindeddig azt hittem, hogy egy művet csak akkor adnak így elő, amikor szerzője már réges-rég halott."

(1953)

Forrás: Bartók breviárium. Zeneműkiadó, 1974. Összeállította Ujfalussy József, szerkesztette Lampert Vera

Kroó György: Bartók kalauz, 1971

[... A Concerto] egész finálé[já]ban [mai zenei illusztrációnk - a szerk.] van valami Beethovenre emlékeztető mohó, betelhetetlen ujjongás. A Fidelio párhuzama eszünkbe juttatja a francia forradalom opera-típusát, a szabadító darabokat is. Ki tagadhatja ezt a megdöbbentő hasonlóságot? [...] Ráismerünk, ez a beethoveni mozdulat, a sötétségből a szabadság fényébe való kitörés. Most felharsanhat az egész zenekaron a zárótánc, amelyben már a felszabadult emberiség fogózik össze. Talán Magyarország is? A Concerto szerzője ebben nem bizonyos.

<< Előző Következő >>