A riporter, akit Blair is veszélyesnek tartott

Tizenkétszer tette fel ugyanazt a kérdést egy politikusnak, és ezzel beírta magát a televíziózás történetébe. Tony Blair azt mondta róla, hogy veszélyes, mert soha nem lehet tudni, mit fog kérdezni. A saját főnökéből élő adásban csinált hülyét. A BBC egyik legismertebb műsorvezetőjéről, Jeremy Paxmanről van szó, aki az [origo]-nak adott interjúban beszélt arról, miért hív meg politikusokat ebédelni, hogy mi aggasztja a tévézésben, és közben a zakójából előkapott egy olyan készüléket, amely kivégezheti a brit közszolgálati csatornát.

A BBC nem kényezteti el az egyik leghíresebb és legtapasztaltabb munkatársaként számon tartott Jeremy Paxmant. Irodája egy legfeljebb nyolc-kilenc négyzetméteres, üvegfallal elválasztott, ablaktalan helyiség a Newsnight című napi háttérműsor szerkesztőségének sarkában. A falon lógó fotók közül az egyiken az látható, amint Paxman interjút készít Michael Howard konzervatív politikussal. A kép egy 2005-ös beszélgetésük idején készült, de volt egy híresebb találkozásuk is. 1997-ben Paxman 12-szer tette fel neki ugyanazt a kérdést élő adásban, miután Howard folyamatosan mellébeszélt.

A tizenkettedik alkalommal sem adott választ (a kérdés arra vonatkozott, hogy a politikus belügyminiszterként valóban megfenyegette-e a felügyelete alá tartozó büntetés-végrehajtási vezetőt), de a műsorvezető szerint nem is volt értelme folytatni. "Világos lett, hogy nem fog válaszolni, a nézők pedig levonhatták maguknak a következtetést. Egyébként bután viselkedett. Annyit kellett volna csak mondania, hogy elnézést, nem emlékszem, de össze fogom szedni a papírjaimat, és holnap meg fogom önt keresni. Ezzel megölte volna a kérdést" - magyarázta Paxman.

Paxmanelés

Az interjú önálló életre kelt, ma is megtalálható videomegosztó oldalakon, a riporter pedig még 1997-ben megkapta érte a Royal Television Society (Királyi Televíziós Társaság) Év Interjúkészítője díját. Nem ez volt persze az egyetlen nagy dobása, már korábban kitűnt határozottságával: ha valaki mellébeszélt, ellentmondásba keveredett, akkor azonnal lecsapott rá. Keménysége miatt időnként rásütik a BBC rotweilere elnevezést is, és jellemző, hogy nevéből már ige is lett, a The Independent című brit lap legalábbis arról írt, hogy számtalan politikus támolygott ki a Newsnight stúdiójából egy-egy megalázó "paxmanelés" után. Az [origo] munkatársa akkor találkozott először a nevével, amikor 2000-ben egy budapesti újságírás kurzuson az egykor a BBC-nél dolgozó tanár levetítette a híres 1997-es interjút, Paxman azonban nem tud arról, hogy hazájában is tananyag lenne a munkássága.

"Fogalmam sincs, hogy tanítják-e. Egyébként sem gondolom, hogy az újságírást meg lehet tanulni. Néhány trükköt talán igen, valamint a jogi hátteret, és egy kicsit az írást is, de valójában a kíváncsiság gyakorlásáról van szó. Ha nem vagy ösztönösen kíváncsi, akkor más munkát kell keresned" - jegyezte meg, és kérdésemre elmondta azt is, nem foglalkozott a Howard-interjú utóéletével: "Nem jó, ha valakit a pillanatnyi kíváncsiság kielégítésén túl is vezérelnek célok az újságírásban." A munka szerinte elég egyszerű, legtöbbször elég az alapkérdéseknél maradni: ki, mit, mikor, hol és miért tett? "A kérdést úgy kell feltenni, ahogy az egy átlagos, józan gondolkodású, intelligens emberben megfogalmazódik. És ha felteszed, akkor el kell érned, hogy választ is kapjon rá. Ezért van az, hogy időnként meg kell ismételni a kérdést" - mondta Paxman, hangsúlyozva, hogy egy újságírónak nincs több joga arra, hogy kérdéseket tegyen fel, mint egy átlagembernek. A különbség szerinte csak annyi, hogy az újságíróknak lehetőségük van a kérdezésre.

Egyszer megégette magát

Az 57 éves Paxman angol szakon végzett Cambridge-ben, újságírói karrierje pedig Észak-Írországban kezdődött, amikor még javában folyt az ellenségeskedés az IRA és a brit hatóságok között. Öt évig volt a világ egyik legszínvonalasabb dokumentumműsorának, a BBC Panoramájának riportere, és ennek során bejárta a világot. Egy ideig híradóbemondó volt, majd 1989-ben került a Newsnighthoz, amelynél azóta is ő az egyik műsorvezető. Már harmincas éveinek közepén járt, amikor komolyabban elkezdett foglalkozni brit belpolitikával, de szerinte inkább előnyt jelentett számára, hogy viszonylag későn csöppent bele a hazai ügyekbe: "Úgy kezeltem a politikai szereplőket, mint bármelyik törzset Afrikában vagy egy csapat gerillát Közép-Amerikában."

Best of Paxman

A politikusokkal megtartja a három lépés távolságot, de hozzáteszi, ezt nem feltétlenül kell követnie minden újságírónak. "Én egyszer megszegtem ezt a szabályt, és megégettem magam, úgyhogy azóta szigorúan betartom" - mondta, de arra a kérdésre - igaz, csak egyszer tettem fel neki - nem kívánt válaszolni, hogy mi volt az az eset, amikor pórul járt. "Régi és unalmas történet, bonyolult elmondani és nem is érdekelné az olvasóikat" - magyarázta, miért nem akarja felidézni a történteket. Állítása szerint olyan helyzetbe nem került, hogy vissza kellett volna utasítania egy politikus meghívását egy italra vagy egy ebédre. "Soha nem keresett meg egyikük sem. Én szoktam őket meghívni ebédre, ez a kapcsolat ugyanis így működik. Egy újságíró azért hív meg valakit, mert meg akar tudni tőle valamit, míg egy politikus azért tenné ezt, hogy elérje, kedvező bánásmódban legyen része."

Blairrel sem cseverészett

Több emlékezetes interjúja volt Paxmannek az utóbbi évtizedek legkarizmatikusabb brit politikusával, Tony Blairrel is. 2005-ben például, a Munkáspárt által egyébként megnyert választás előtt is megizzasztotta őt, amikor kérdéseivel egyértelművé tette, hogy a miniszterelnöknek fogalma sincs arról, nagyjából hány olyan ember él illegálisan az országban, akinek elutasították a menedékkérelmét. Paxman úgy emlékszik, hogy Blairrel is csak interjú-szituációkban folytatott komolyabb beszélgetést. "Előfordult, hogy ugyanabban a helyiségben tartózkodtunk, de nem álltunk neki cseverészni" - mondta, majd kérdésemre felidézte azt az esetet, amikor Blair megjegyzést tett interjúkészítési stílusára: "Évekkel korábban, még a miniszterelnöksége előtt mentem hozzá meginterjúvolni, és megjegyezte: 'Magáról soha nem tudni, mit fog kérdezni. Ezért is olyan veszélyes'."

Az egyik ilyen emlékezetes meglepetés az lehetett Blair számára, amikor Paxman az iraki háború megindítása előtt megkérdezte tőle, imádkozott-e együtt George Bush amerikai elnökkel, miközben a beavatkozásra készültek. A műsorvezető utóbb egy interjúban azt mondta, azért kérdezte ezt, mert Bush az egész iraki akciót a jó és a gonosz harcaként mutatta be, és kíváncsi volt arra, hogy Blair - aki ugyanúgy gyakorló keresztény mint az amerikai elnök - osztotta-e ezt a nézetet. Meglepte a miniszterelnököt akkor is, amikor a 2005-ös interjúban megkérdezte tőle, egyetért-e azzal, hogy az óvszer meggátolja-e a HIV-fertőzést. Blair erre persze azonnal igent mondott, de amikor Paxman rákérdezett, hogy ezt elmondaná-e az ügyben kétkedő római katolikus pápának is, akkor hebegni-habogni kezdett és elhárította a kérdést.

Szakmai aggodalmak

Ugyan előfordul, hogy a brit lapok csípős megjegyzéseket tesznek Paxmanre - például ripacsnak nevezik - tekintélyét azért jelzi, tavaly nyáron őt kérték fel, hogy a szakma legrangosabb rendezvényén, az edinburgh-i médiafesztiválon tartsa meg a szokásos MacTaggart-emlékelőadást. Ez egy olyan beszéd, amire mindenki odafigyel, aki számít a televíziózásban, a korábbi előadók között van Rupert Murdoch médiamágnás és több más magas beosztású tévés vezető. Paxman előadását azért is nagy várakozás előzte meg, mert tavaly botrányok sorozata rázta meg a szakmát, beleértve a BBC-t is. Kiderült például, hogy csalások történtek televíziós játékokon, a közszolgálati csatorna pedig kínos magyarázkodásra kényszerült, miután egy általa megbízott produkciós cég félrevezető képsorokkal harangozta be a királynőről szóló dokumentumfilmjét.

Előadásában azt boncolgatta, mi vezetett ahhoz, hogy ilyen esetek megtörténhettek, és mi az oka annak, hogy a nézők egyre kevésbé bíznak a televízióban. Kérdésemre azt mondta, nem érzi, hogy személyes felelősséggel tartozna ezért, annak ellenére sem, hogy ő az egyik legnevesebb tévés Nagy-Britanniában. "Talán önelégültnek hangzik, de a problémákat nem mi okoztuk, hanem a tévéipar más szereplői. Olyan helyeken, ahol könnyű pénzzé tenni a tévézést" - véli Paxman, aki szerint a bizalomvesztés nem is a médiával kezdődött, hanem a hatalmon lévőkkel. "A politikusok szavazatunk megszerzése érdekében egyszerűsített ígéreteket tesznek arra, hogy mit fognak tenni a világgal. A világ azonban nagyon bonyolult hely, ahol a nemzeti kormányoknak korlátozott hatalmuk van. Amikor aztán a politikusuk elérik ezt a korlátot, akkor az emberek kiábrándulnak belőlük, ráadásul a politika is egyre kevésbé érdekli őket" - magyarázta.

Személyesen Paxmant is többször érte azonban az a vád, hogy kihallgatásszerű stílusa hozzájárul ahhoz, hogy a választók egyre cinikusabban viszonyulnak a politikusokhoz. "Azokat szokták kihallgatni, akik elkövettek valami rosszat, vagy legalábbis azzal gyanúsítják őket" - vetettem fel neki, mondván, hogy ennek alapján igazuk lehet kritikusainak. "Néha így van, elkövettek valamit, de ez persze nem gyakori. Ami a stílust és a vele járó feltételezést illeti, inkább azzal kellene foglalkozni, hogy ha van egy kérdés, akkor legyen rá válasz is" - mondta, szerinte ugyanis a politikusok elkerülhetnék a kemény kikérdezést, ha az egyenes kérdésekre egyenes választ adnának a mellébeszélés helyett. Ezért úgy gondolja, hogy a médiának - és személy szerint neki - csak kevés szerepe van a politikát övező cinizmus erősödésében, a hibát inkább a politikusoknál kell keresni.

A főnököt is megizzasztotta

Paxman nemcsak általánosságban aggódik a televíziós szakma állapota miatt, jelezte nemtetszését a BBC-nél bekövetkezett változások ügyében is. A közszolgálati csatorna vezetése átfogó költségcsökkentési tervet jelentett be tavaly, amely nem kíméli a hírműsorokat, köztük a Newsnightot sem. Paxman egy szintén politikusok sarokba szorításáról híres kollégájával, John Humphrys rádiós műsorvezetővel együtt nyilvánosan tiltakozott ez ellen. A BBC elnöke, Sir Michael Lyons ezt nem vette jó néven, és azt nyilatkozta, elvárja a két újságírótól, hogy ne nyilvános vitákban fejtsék ki a véleményüket, hanem a belső egyeztetéseken. Paxmant nem hatotta meg a főnöki figyelmeztetés: "Ez egy közintézmény, amely nem azoké, akik dolgoznak benne és nem is azoké, akik vezetik, hanem azoké, akik fizetik a fenntartását (vagyis minden tévékészülék-tulajdonos, akik évente 135 fonttal, azaz közel 48 ezer forinttal járulnak hozzá a BBC működéséhez - P.A.). Nem gondolom tehát, hogy ne lenne szabad beszélni róla a nyilvánosság előtt."

A Newsnight a BBC átalakításáról, benne az emlékezetes Paxman-Lyons interjú

Lyons se kerülhette el Paxman kínos kérdéseit. Amikor a Newsnight műsorában próbálta megindokolni a költségcsökkentést, és közben arról beszélt, hogy meg kell őrizni a minőségi programokat, egyből megkapta a kérdést, vajon ezek közé sorolja-e a "Segítség, a kutyám ugyanolyan dagadt mint én", illetve az "Én és a férfias melleim" című adásokat is. A BBC-elnök kínos mosollyal válaszolt, és később az interjú az általa felügyelt csatorna paródiaműsorában vált viccelődés tárgyává. Paxman nem gondolja, hogy pártatlansága megkérdőjeleződött volna azért, mert a műsor előtt ő már jelezte nemtetszését a vezetés terveivel kapcsolatban. "Másról is vannak nézeteim, de soha nem okoz gondot, hogy ezeket felfüggesszem egy interjúban. Komolyan gondolom, hogy ez visszaélés lenne a pozíciómmal."

Ők sem biztosak az irányban

Nagy-Britanniában komoly fejtörést okoz a legtapasztaltabb szakembereknek is, hogy mi lesz a BBC jövője. Egyre több csatorna közül választhatnak a nézők, és a fiatalok már nem kötődnek annyira a közszolgálati adókhoz. Így egyre nehezebb megindokolni, hogy a lakosság miért fizessen kötelezően olyasvalamiért, amit nem is néz. "Nehezen látom, hogyan lehetne folytatni ezt a finanszírozási modellt (a BBC és a kormány nagyjából tízévente újítja meg az alapító okmányt, amelyben szerepel az is, mennyi pénzt szedhet be a közszolgálati csatorna - P.A.) - mondta Paxman, majd felállt és zakója zsebéből elővette mobiltelefonját. "Ezen van GPS, lehet rajta tévét nézni, internetezni. Két éve ilyen készülék még nem is létezett. Ezért bolond az, aki azt hiszi, hogy most meg lehet jósolni a jövőt. Az emberek csak sötétben tapogatóznak, keresik a falakat, hogy tovább tudjanak menni."

A BBC már keresi Paxman és a hozzá hasonló idősödő kemény riporterek utódait. Nem mintha nyugdíjba akarna menni, bár egyik nagy vágyáról le kellett mondania. Három éve azt nyilatkozta a The Guardiannek, hogy "pompás lenne", ha meginterjúvolhatná Bush elnököt. A kérést eljuttatták a Fehér Házba, de ők visszadobták. "Nincs esély rá, hogy összejöjjön az interjú" - mondta lemondóan. Bár ez vélhetően kevésbé hiányzik neki, de magyar eseménnyel sem foglalkozott még pályája során. Járt már ugyan Magyarországon, és nevetve idézte fel Mikes György író mondását (a magyar ember olyan, aki utánad megy be egy forgóajtón, és előtted jön ki), de magyar politikust még nem izzasztott meg, legalábbis eddig.