A jövőnélküliség hősei: Kazuo Ishiguro

Az Ishiguro-receptet már jól ismerik A napok romjai és az Árva korunkban olvasói: aprólékos karakter-rajz terjedelmes leíró részekkel megspékelve - az embert mozgató pszichés háttér premier plánban. Az első ötven oldal után azt hinnénk, már soha nem történik semmi, a türelem viszont rózsát terem, a regény közepétől nincs megállás: a történet szinte olvastatja magát. Két nappal az utolsó sor elolvasása után pedig rájövünk, az igazi téma nem is feltétlenül az volt, amiről a regény szól... hanem sokkal összetettebb - mondhatni univerzális - emberi kérdések. A 2005-ben publikált (magyar fordításban 2006 végén megjelent) Ne engedj el című regény sem okoz csalódást...

Kazuo Ishiguro hat éves volt, mikor szülei maguk mögött hagyták hazájukat, Japánt és Angliába költöztek. A fiatal Ishiguro East Anglia egyetemén angol irodalmat és filozófiát hallgatott, 1982-től pedig - saját bevallása szerint - "főállású íróvá" avanzsált. Fiatal korától vállalja, nemzetközi író szeretne lenni. Japánban játszódó regényei után tudatosan Angliába költöztette történeteit, hogy a nyugati világ felismerje: őt az univerzális emberi igazságok foglalkozatják. Legsikeresebb könyve az abszolút angol környezetben játszódó, 1989-ben Booker-díjjal jutalmazott The Remains of the Day (A napok romjai), mely magyarul a lényegesen földhözragadtabb A főkomornyik szabadsága címet kapta. Az Anthony Hopkins és Emma Thompson főszereplésével készült film-változatot nyolc Oscarra jelölték.

Részlet A napok romjai című filmből

A Ne Engedj el kerettörténete se nem hagyományos, se nem igaszán angol: voltaképpen bárhol a világon megtörténhetne. A történet nem nélkülözi a sci-fi-szerű, futurisztikus elemeket, ám ettől függetlenül közelebb áll a szépirodalomhoz, mint az epika szórakoztató vállfajához. (No, nem mintha a kettő kizárná egymást, elvégre Orwell-t sem rekesztette ki köreiből az akadémia, miután megírta az 1984-et). Disztópia ez a javából, melyet pontosan a hús-vér figurák és a realisztikus cselekményszál tesz hátborzongatóan hitelessé.

Mégsem holmi tanmesére emlékeztető erkölcsi tanulságra hajaz a regényíró: saját bevallása szerint írásaival nem tanítani akar, hanem érzéseket próbál közvetíteni. Ishiguro húszas évei elején zenész és szövegíró szeretett volna lenni, s talán éppen ezt az impulzusszerű, érzelemközpontú attitűdöt őrzi narratív stílusa, témáinak sokfélesége.

A regény középpontjában a harmincegy éves Kathy H. áll, ő mesél különös gyerekkoráról és annak helyszínéről, a Hailshamről. A Hailsham egy furcsa bentlakásos iskola, csak lassan rajzolódik ki az olvasó előtt, mi is tényleges funkciója: egy olyan világban zajlanak az események, ahol embereket klónoznak azért, hogy donorokká váljanak komoly operációk esetén. Kathyt és osztálytársait kimondottan azért hozták létre, hogy a társadalom kivételezettjei az ő szerveikből szülessenek majd újra. A távoli, disztópikus Angliában már nincs gyógyíthatatlan betegség, a föld színéről eltűnt a szenvedés - a futószalagon klónozott, gyökértelen donorok jogai pedig csak néhány letűnőfélben lévő emberjogi aktivista fejében jelennek még meg néha. Segíteni viszont ők sem tudnak, az emberiség ezen a ponton ugyanis már képtelen hátat fordítani a technika és az orvostudomány vívmányainak. "Nincs visszaút" - mondja a Hailsham mindenhatónak hitt tanára.

A gyerekkor ártatlansága és naivitása után Kathy egy ideig gondozóként dolgozik a kórházban, ahol a műtétek zajlanak. A fiatal nő itt kerül újra kapcsolatba gyerekkori barátaival, Ruth-szal és Tommy-val, akiknek ő segít, hogy "teljesítsék feladatukat" (vagyis fokozatosan feladják létfontosságú szerveiket és meghaljanak). A három karakter közötti furcsa szerelmi-baráti kapcsolat az egyéniség története az egyéniségtelenség korában, az ártatlanság megjelenése egy olyan közegben, ahol az "egyenlők" és az "egyenlőbbek" közötti fő különbség, hogy az előbbieknek nincs önálló akarata.

Ishigurot egyébként is gyakran vádolják azzal, hogy szereplői passzív, határozatlan karakterek, akik megadással tűrik sorsukat - anélkül, hogy bármit is tennének saját helyzetük jobbá tételéért. A szerző egy nemrég készült interjúban viszont elmondta: a Ne engedj el valójában szimbolikus történet az emberi kapcsolatokról, a barátságról, a szerelemről és az önzetlenségről, a gördülékeny, ám enigmatikusan rejtélyes, egzisztencialista regényt idéző történetmesélés köntösében. Ezekben a helyzetekben az ember pedig sokszor igencsak tehetetlen és kiszolgáltatott.