Nekünk, akik már abban a tudatban nőttünk fel, hogy a Beatles vagy a Stones gyakorlatilag az általános műveltség részének számítanak, természetes, hogy az Egyesült Királyság popzenei nagyhatalom. Mindez azonban nem volt mindig így, és még a hatvanas évek elején sem számított annyira magától értetődőnek. Akkoriban a fiatalokat rabul ejtő új zenei őrület, a rock'n'roll egyet jelentett Amerikával, mint ahogy amerikai volt a műfaj szinte összes sztárja, Elvistől kezdve Buddy Hollyn át az évtized elején egyre nagyobb számban jelentkező tinibálványokig.
Bár a briteknek kezdettől fogva meg voltak a maguk sztárjai, akik néha még külföldön is labdába rúghattak, ezek azonban valamennyien amerikai mintára megcsinált sztárok voltak. Az angol Elvis címért például hárman is versenyeztek (Cliff Richard, Billy Fury és Marty Wilde), és az időnként zajos nemzetközi sikereket is arató instrumentális rockzenekarok, mint a Shadows vagy a Tornados előtt is Duane Eddy, Link Wray és más tengerentúli gitárhősök taposták ki az utat.
Amikor azonban először Liverpoolból, majd a többi angol nagyvárosból özönleni kezdtek a jobbnál jobb fiatal zenekarok, hamar egyértelmű volt, hogy nemcsak a britek fiataljai találták meg a saját hangjukat, hanem az egész világé. Az új angol beatzenekarok szélvészgyorsan hódították meg az egész világot, és a hatvanas évek közepe egyértelműen a szigetországról szólt még Amerikában is, ahol egy időben nagyítóval kellett keresni azokat a hazai zenekarokat, akik brit kollegáikhoz hasonló népszerűséget értek el a fehér lakosság körében.
Egy olyan könnyűzenei hagyományokkal és potenciállal rendelkező országban, mint az Egyesült Államok, csak elvétve fordult elő olyan, hogy egy kis európai szigetország diktálja a tempót, de akkor mégis ez történt. Ezt a nagyjából 1964 és 1967 közötti időszakot hívják Amerikában "Brit inváziónak", melyet aztán további hullámok is követtek, noha ezek egyike sem volt már olyan lehengerlő hatású, mint az első.