A zene is skálafüggetlen

 

A hangerő, a ritmus és a tonalitás változásai skálafüggetlen statisztikát követnek az összes klasszikus és népzenében Bachtól Mozartig és a pigmeusoktól az amerikai indiánokig mindenütt. A modern zene is skálafüggetlen a Beatles-számoktól a dzsesszig bárhol. Itt is érvényes a skálafüggetlenség optimuma. A véletlen fluktuációk a véletlenül bekapcsolva felejtett hangszóróból előtörő sziszegéshez vezetnek. Ez meglehetősen unalmas zene. Ugyanakkor jó néhány szintetikus zene szabályos elrendeződést ad. Ezek sem sikerdarabok. Az izgalom, a szépség a skálafüggetlenségből fakad. Van azért kivétel: Schönberg és Stockhausen atonális zenéje szakít az évezredes skálafüggetlen hagyománnyal.

A zene skálafüggetlen jellege önhasonlóságot is jelent. A zene ebből a szempontból olyan, mint a fraktál, azaz különböző mértékeken megjelenő hasonló formákat jelent. Ez arra ad lehetőséget, hogy egy hosszabb zenedarabból statisztikailag helyes mintavétellel kisebb, de hasonló művet állítsunk elő. Ha egy "fél Bachot" készítünk vagy egy "negyed Bachot", még mindkettő felismerhetően Bach-muzsika marad (esetleg a hallgatóság gyanakodni kezd, hogy a műveket a Mester egy meglehetősen zaklatott pillanatában írta, amikor az óvodányi Bach gyermek olyan hangerővel rikoltozott mellette, hogy már nem volt türelme a megszokott díszítésekhez). Érdekes, hogy ha a Bach-redukciót például a C-dúr invencióval (No. 1.) a végletekig visszük, és eljutunk egy akkorka "mini Bach"-ig, amely már csak három hangjegyből áll, ez a három hang éppen az a három hang lesz, ami az egész zenemű fundamentuma.