Publikus bakik: nézni is kínos

A tévé és az internet révén egyre több alkalmunk nyílik arra, hogy másokat hibázni, alkalmasint önmagukból kivetkőzni lássunk. Az illető akár észreveszi, hogy bakot lőtt, akár nem, a néző önkéntelenül is kínosan érzi magát a helyében.

Az élmény hivatalos neve "együttérző feszengés", amelynek idegélettani alapjait egy német és brit kutatókból álló csoport most először vizsgálta tudományos igénnyel. Sören Krach és Frieder M. Paulus a Marburgi Egyetemről, valamint Christopher J. Cohrs a belfasti Queen's University-ről a PLoS ONE című tudományos folyóiratban tették közzé eredményeiket.

A mások helyetti feszengésért a fájdalomfeldolgozó agyterületek a felelősek

Két egymást követő vizsgálatban a kutatók viselkedési tesztek és funkcionális mágneses rezonanciás képalkotás (fMRI) segítségével azt mutatták ki, hogy az együttérző feszengés alapvetően az empátiára való képességünkben gyökerezik, és hatására azok az agyi területek aktiválódnak, amelyek a fájdalom érzelmi összetvőjét közvetítik: az elülső övtekervény, illetve a bal agyféltekében az insulának nevezett kérgi terület elülső része.

A kísérletvezetők négy olyan mindennapi helyzetet idéztek elő, amely kiváltja belőlünk az együttérző feszengést. Például olyan nyilvános szereplőket mutattak a kísérleti személyeknek, akik tisztában vannak a helyzet kínosságával - topmodellt, aki divatbemutató közben, teljes rivaldafényben fenékre ül lépcsőn -, illetve olyanokat, akik nincsenek tudatában annak, hogy "égnek" - például megszólítja őket az utcán egy tévériporter, és miközben válaszolnak, a nézők számára láthatóvá válik a pólójukon virító, szexuális felhívással felérő felirat. A megfigyelők agyában mindkét fajta helyzet hasonló mértékben aktiválta a fájdalom érzelmi megéléséért felelős agyterületeket. Sőt, az aktiváció mértéke arányos volt azzal, amennyire a megfigyelők empatikusnak vallották magukat.

Az empátiának két formája van

A kutatók szerint a legfurcsább, hogy egy külső megfigyelő gyakran úgy feszeng egy másik ember helyzete láttán, hogy amaz az adott pillanatban mit sem sejt. A kutatók ezt azzal magyarázzák, hogy egy társasági szituációban a másik ember helyzetének értelmezése nagyban függ attól az információtól, hogy mi az, amit mindenki más tud, csak éppen ő nem.

A most kapott eredmények tehát jól kiegészítik az empátiáról kialakult hagyományos képünket, és azt sugallják, hogy az empátiának alapvetően két formája van: az egyik, amikor lényegében együtt éljük meg a kellemetlen helyzetet azzal, aki benne van, a másik viszont, amikor a megfigyelő feszengése abból adódik, hogy a másik ember helyzetét a szociális tényezők ismeretében kínosnak értékeli.

A megfigyelőn is múlik, mit érez kínosnak

Manapság szinte nincs a magánéletnek olyan zuga, amely ne kerülhetne egykönnyen a széles nyilvánosság elé. Bármely szokatlan, visszatetsző vagy kifogásolható tett, amely a publikum szeme előtt zajlik, kiválthatja belőlünk az együttérző feszengést. Persze végső soron a megfigyelőn múlik, hogy mit érez kínosnak az adott helyzetben. Azonban az egész jelenség alapja mindenképpen az a hajlamunk, hogy a másik ember helyzetébe képzeljük magunkat, és az ő szemszögéből éljük át a társasági szituációt.

Bár a médiában már jó ideje fokozott figyelem irányul az együttérző feszengésre, a jelenség hátterében álló idegélettani, szociopszichológiai, kognitív és érzelmi mechanizmusok kutatása csak most veszi kezdetét. Ennek a kezdődő folyamatnak egyik fontos állomása a most megjelent tanulmány.