Az elmebetegek jótevője

Philippe Pinel leveteti a láncot az elmebetegekről egy elmegyógyintézetben (Tony Robert-Fleury festménye)

Az elmegyógyintézeteknek valószínűleg sosem lesz jó hírnevük. Az 1700-as években azonban rosszabbak voltak – szándékosan. Philippe Pinel volt az a személy, aki miatt megváltozott ezeknek az intézeteknek az elméleti irányítása.

Párizsban nem kellett orvosnak

Philippe Pinel 1745-ben született egy vidéki orvos családba, emiatt még inkább rálátása volt az egészségügyi intézmények problémáira. Harmincas éveiben Párizsba költözött annak reményében, hogy az orvostudománnyal kapcsolatos ismereteit elmélyítse, de nem járt sikerrel. A párizsiak szerint a megbízólevele alapján csupán tartományi orvosnak minősült és nem volt elég képzett ahhoz, hogy ott gyakoroljon. Nem rendelkezett kapcsolatrendszerrel, így nem tudott elhelyezkedni orvosi létesítményben.

Ennek ellenére ő azért továbbra is praktizált, csendben és illegálisan, ám legtöbb bevételét orvosi újságíróként szerezte. Talán író maradt volna, ha barátja, egy ígéretes fiatal ügyvéd furcsa viselkedésével nem hívta volna fel a figyelmét az elme sajátosságaira. A férfi végtelenül lelkes és magabiztos volt az egyik nap, másnap viszont már öngyilkosságot kísérelt meg. Barátja végül egyik mániás rohamában csupaszon az erdőbe rohant, és ott életét vesztette a mostoha viszonyok miatt.

Philippe Pinel leveteti a láncot az elmebetegekről egy elmegyógyintézetben (Tony Robert-Fleury festménye) Forrás: Wikimedia Commons

A „középkori” módszerek

Manapság a fiatal joghallgató barátai valószínűleg elmegyógyász szakemberekhez küldték volna őt. Abban az időben azonban mindent megpróbáltak, hogy távol tartsák a mentális egészségügyi rendszertől a betegeket. A mentális problémával küzdő gazdagokhoz valószínűleg gondozókat fogadtak. A szegényebbeket viszont bolondokházába küldték, ahol szó szerint a falhoz láncolva tartották és verték őket.

Egyes helyeken mindenkit becsuktak, aki fenyegetést jelentett, így a pszichopatákat összezárták a bipoláris zavarral és demenciával küzdőkkel. A közönség gyakran fizetett, hogy körbejárja az bolondokházát és láthassa a rabként ketrecbe zárt betegeket. A kezelések hatékonyságát az alapján ítélték meg, hogy mennyire voltak tőle nyugodtak és csendesek a fogvatartottak. A népszerű kezelések közé tartozott a hetekig tartó elszigeteltség, az érvágás, a köpölyözés és a jeges vízbe mártás. Néhány beteget székhez vagy asztalhoz szíjaztak és addig pörgették őket, amíg le nem hányták magukat.

Új látószög

Barátja halála után Pinel azt akarta elérni, hogy a betegek felkeressék a mentális egészségügyi rendszert, ne pedig elkerüljék minden áron. Arra az újszerű ötletre jutott, hogy semmit nem úgy fog csinálni, ahogy az akkori intézetek tették. Azt akarta, hogy az elmegyógyintézetek szebb helyen legyenek, így biztosítva a betegek stabilabb állapotát. Arra gondolt, a betegeket bátorítani és tisztán kell tartani, emellett egészséges ételekkel etetni és jól időzített mulatságokkal lenne ideális szórakoztatni őket. Pihenés, rutin, tisztaság, ezek fémjelezik a Pinel rendszert.

A francia forradalom után, amikor a maradi hatalmat egy időre „kiütötték”, Pinelnek lehetősége nyílt, hogy megvalósíthassa az elvei alapján működő párizsi elmegyógyintézetet. A mai szabványokhoz képest a helyek nem voltak olyan nagyok, és természetesen nem tudtak segíteni az olyan embereken, akiknek nemcsak pihenésre, hanem gyógyszerre lett volna szükségük, de a saját forradalmukat el tudták indítani.

Az embereket betegként kezelték, nem úgy mintha állatok vagy bűnözők lennének, a koncepció elterjedt. Mint tudjuk az elmegyógyintézetek a későbbiekben sem voltak mindig emberségesek. De a betegek büntetése helyett legalább igyekeztek úgy alakítani ezeket az intézményeket, hogy a mentális betegek gyógyítását szolgálják.