Kedves dráma

A tragédia és a komédia között az a különbség, hogy a tragédia hősei jobbak nálunk, a komédia főszereplői pedig esendőbbek. Schmidt úrban nincs semmi különös, ezért abban a furcsa helyzetben vagyunk a moziban, hogy kivételesen sem csodálnunk, sem megvetnünk nem kell. Viszont szerencsére mind a kettőt átélhetjük felváltva, mintha csak magunkra gondolnánk.

A mindennapi élet drámai, tragikus helyzetei oly könnyen válnak ábrázolásukkor sematikussá, hogy giccset vagy közhelyet a legkönnyebb csinálni belőlük. Megjelenítésükhöz bátorság kell, mert az ismerős világban otthon van a néző: könnyen észreveszi, ha csalnak. Jack Nicholson (Warren Schmidt) és a Schmidt története című film alkotói remekül eltalálták az arányokat.

A Schmidt története nekem a Születésnap című zseniális dán film amerikai változata. Puhább, kedélyesebb, nyugodtabb, de éppoly hiteles. Épp annyi benne a finom irónia, a személyes dráma, mint európai társában, akkor is, ha itt nem ugrál a kamera, és nem derül ki, hogy apu gyermekeivel üzekedett. Ez is kamaradarab. Kevés szereplő, kevés helyszín, sőt, visszafogottabb helyzetével bátrabban egyszerűbb is.

Engem lenyűgöz, ha a sértődötten elrohanó nő nem tudja kinyitni a kocsiajtót, mert meg kell várnia, amíg a sofőrülésen váró pasija lenyomja a gombot. Megrendít, ha nem kell idézőjelek közé tenni a hülyeséget, mert szeretni valón gyarló a figura. Vizeletével játszik a halálára váró, mert mivel is foglalná el magát. Elsírja magát saját kicsinyes gesztusán, mert mi máson lehetne sírni őszintén.