Két perc múlva elfelejted

Először válaszoljunk arra a kérdésre, érdemes-e megnézni a Két perc múlva örökké című filmet. Ha szereted a romantikus komédiákat (A szerelem hullámhosszán, Aludj csak, én álmodom, Bazi nagy görög lagzi) igen, menj, nézd meg, jól fogsz szórakozni, pontosan azt kapod a pénzedért, amit szeretnél. Ha nem szereted a romantikus komédiákat (például ilyen szavak jutnak eszedbe róluk: nyálas, giccses, butuska), ne nézd meg, ez sem fog tetszeni.

Másodszor: bevallom, én szeretem a romantikus komédiákat - ezért néztem meg ezt a filmet. Amikor megveszem a jegyet, tudom, mit várok, mire számíthatok. Pontos elképzelésem van a sztoriról, sőt, a plakát ismeretében azt is meg tudtam saccolni, hogy a két szinész milyen karaktert fog játszani. Sandra Bullock valószínűleg böfög, horkol, zabál, ám nyers modorán átsüt majd természetes bája, Hugh Grant pedig rezgeti szempilláját, hebeg-habog, ugyanakkor magától értetődő lezserséggel csábítja el a csajokat. Sejtem, hogy első pillantásra nyilvánvaló lesz: az ég is egymásnak teremtette őket, de amíg szerelmük beteljesül, különféle akadályokat kell majd legyőzniük, de a végén, igen, a végén egymáséi lesznek, vélhetően forró csókban forr össze ajkuk.

Oké, szóval mindent tudok. Hogy akkor miért nézem meg?

Mert nem a "mi" érdekel, hanem a "hogyan". Kíváncsi vagyok, milyen ügyesen tudják megoldani a kötelező feladatot az alkotók. Mennyire érdekesen, szórakoztatóan, hihetően, viccesen valósítják meg a műfaj által előírt elemeket.

És amikor ezen gondolkozom, fura kettősség alakul ki gondolkodásomban: egyfelől tetszett a film, összességében megfelelt elvárásaimnak: figyeltem, nevettem, örültem, ám az alaposabb vizsgálódás próbáját már nem viseli ennyire jól az alkotás.

De akkor mi a baj?