Az Elveszett jelentés nőjének és férfijának egyszerű problémája igazából torokszorító. Nem tudnak mit kezdeni magukkal, mert frusztráló minden, és ezt hasonlóan érzik. Összekerülnek véletlenül Tokióban, egy vadidegen világban, ami egyformán vonzó és ijesztő, így csak megfelelő távolságtartással lehet meglesni. Közben majdnem kipróbálják, hogy milyen lenne életükből is kiszállni, de a másik világ tornácán inkább megnéznek egy szép régi filmet, ha már hozott még innivalót a szobaszerviz, és feliratos a csatorna. Utána meg lehet fogni egy csöppet a másik talpát.
A megoldás ugyanis nem a másik megtalálásában van, és ettől izgalmas a film. Olyan egymásra találás van benne, mely nem a szerelemről szól, így nem lehet romantikus, hiába van meg minden kellék. Az egymásra lelők hasonlót gondolnak, és ettől közösek, hiába másik a nemük és hiába állnak az aktív kor két szélén. Panaszkodnak óvatosan, és tapogatóznak a kitörés felé, mert hiába a remek életfeltételek, ha a napok üresek és a véglegesség tudata rémisztőbb, mint a szusi-bár bonyolult kínálata. Aki felnőtté válik a jólfésült és okos világban, annak már végig ugyanolyan lesz. Látszik, hogy ezen nem segít a laza buli, és a titkos szerelmet ki se kell már próbálni, mert az is erőltetett volna így.
A sokszor rémisztő idegen környezet ötleteket ad, mutatja, hogy más is van, de a szereplők átlagos emberek, nem igazi hősök. Se legyőzni, se megfejteni nem akarják az új világot, gusztálják a másik rendszert, miközben azon gondolkodnak egyébként, hogy a saját világuk meg végtelenül középszerű. A kettős találkozás (a másikkal és Japánnal) olyan izgalmas csavar, ami akkor is előreviszi a filmet, ha a történéseknek alig van jelentőségük: a szituációk csak arra valók, hogy közben elképzeljük, mire gondolnak a figurák. Sokat látunk magányos embert semmit tenni. Nincs nagy feladatuk, amit a dramaturgia szerint el kell végezni. Mégsem unalmas a film, mert kellő jóérzéssel és ügyességgel tesz érdekelté ezeknek az embereknek a sorsában. A kamera néha megbillen, mint az alvásra képtelen szenvelgő feje, amikor kitekint a limuzinból vagy a felhőkarcoló panorámaablakából.
Unalmas nyavalygásnak sem mondható ez a rosszkedv, mert a film ironikus is. Nincsenek poénokra kihegyezett pillanatok, de egymás után következnek a hétköznapi sutaságok néha túlzó felidézései. Ezektől a játékoktól izgalmassá is válik a film.
Nem bonyolult lelkek csavarodnak egzotikus gondolatok köré, viszont egy kapcsolat egészen bonyolult rezdüléseit figyelhetjük egyre kíváncsibban, anélkül, hogy bármelyik szereplő elkezdené magyarázni, hogy mi van. Kis sértődések, mozdulatok, mosolyok árulkodnak, mint az életben, és ettől személyes, barátságos a film. Nincs nagy dráma sem, a könnyek épp hogy kicsordulnak. A statikus helyzetet ismertető rutinjelenetek annyira természetesek, hogy nem tűnnek bántóan didaktikus tablóknak. Anyu alig figyel, a feleséget sem lehet provokálni, a férj siet fotózni és fontos emberekkel találkozni, a reklámos ember ostoba, az orvos csak japánul beszél. Még az is teljesen helyénvaló, amikor kimondják, hogy milyen jó lenne megszökni, mert félvállról mondják, csak egy nem túl jól sikerült viccként említve, a menekülésvágy fegyelmezésétől feszes ajakkal. "Van itt minden, csak semmi sincsen" énekelhetnék, ha operetthősök lennének, de szerencsére a banálisnak tűnő helyzetet hús és vér testen élősködő lelkek szenvedik végig.
dr. Igó