Elveszett a fordításban

Miután láttam a Lost in Translationt, Az elveszett jelentést (az eredeti címe: Elveszett a fordításban) azon tűnődtem, hogy a rendező, illetve forgatókönyvíró, aki a film címét adta, látnok volt-e, hogy előre látta, filmje el fog veszni a magyar fordításban. Ugyanis elveszett. Méghozzá duplán. Már a film magyar címe is kudarc. Az elveszett jelentés semmit sem mond, a filmről sem, de úgy önmagában sem.

Bill Murray, a főszereplő visszafogott középkorú embert játszik, akinek férfias stílusa van, és egyáltalán nem próbál dögösen cuki lenni. A kifejezések viszont, amiket a fordító a szájába ad, épp az ellenkezőjévé formálják a karaktert. Ez a kissé már kiégett amerikai színész, akit Tokió forgataga, a japánok rendkívül gyenge angoltudása meglehetősen fáraszt, sőt untat, jellegzetesen rövid tőmondatokban, szárazan, unalmasan beszél. Mikor azt mondja, hogy "the music is very good" - tényleg csak azt gondolja, hogy a zene nagyon jó, " tök süti " mondja viszont a fordító. Ez egy ötven körüli férfi, aki nem próbál kamaszfiút játszani, már csak azért sem, mert nem szereti a feltűnést, kissé merev, még az is idegesíti, ha felismerik és körülrajongják. A házassága kiüresedett, hálás a szállodában megismert fiatal amerikai lánynak, aki szintén emberi módon viselkedik és beszél, s nem egy kokaintól kibicsaklott nyelvű, prepubertásos rap-zenész hangján. Ez a férfi nem kefélőgép, a szép fiatal asszonyt gond nélkül megkaphatná (hogy nem a saját házassága az akadály, azt jól mutatja, hogy a bárénekesnő néhány whisky után ágyba vonul vele), de a finom, sérülékeny lányt nem akarja mindenáron megkapni, sőt a maga beleinvesztált érzelmeit sem akarja aprópénzre váltani.

A whisky jó, "the whisky is good" - mondja - "ász a whisky" így a magyar ferdítés. "It went well", vagyis "jól ment", "pengén" - így a belevaló fordítás. Ember legyen a talpán, aki húsz év felett a kicsavart tinédzser-nyelvet megérti, ebben a történetesen nem tiniknek szóló filmben. A Lost in translation nem a horror vagy a szexfilmek szokásos közönségéhez beszél, ez egy vékonyabb réteg filmje, akik nem vértől csepegő hullákra és nagy kefélésékre fizettek be. Nívós filmet várnak, nívós fordítással. Feltételezem, hogy ez a réteg nem igényli sem a gügyögést, sem a belevaló tini-szlenget. Aki nem követi az angolt, nem is tudom, hogyan érti meg. Talán félnek normális felnőtt emberként beszélni, hátha nem tartják őket eléggé modernnek vagy uram bocsá' fiatalnak? Pezsi a gyengébbek kedvéért pezsgőt jelent.

Igaz, az is előfordult már filmekben, hogy méltósággal, eleganciával beszélő angol ladyk, mint például Maggie Smith, a forditásban légyszi, köszike, szülinap, pezsi szinten ronditják a nyelvet. Ez már magában is megrázó. Az angol nyelv nem szereti a röviditéseket, ritkán teszi, s ha valaki így beszél, annak a szellemi magaslata már nem is kérdéses. A szleng jöhet, de csak akkor, ha illik a karakterhez.

A Lost in Translation jól megcsinált film, nincs szüksége rá, hogy a magyar fordító átsegítse a problémákon. Néha Bill Murray használ is némi szlenget a maga fanyar modorában, de nem gügyög, nem jópofiskodik, egyszóval nem idétlen egy népszerűségre vágyó középiskolás szintjén. Azt mondja, a "lunch was bad" - "az ebéd rossz volt", nem pedig azt, hogy "penetra". "It is hard" - "ez nehéz", és nem "húzós". Murray azt mondja: thank you - még csak a thankset sem használja, és nem hogy azt: köszike. "They play nice music", vagyis kellemes a zene, s nem "tök jó"..

Egy valamirevaló felnőtt férfi nem beszél ebben a stilusban. A pöszén bájkolódó, gügyögő, belevaló stílushoz nincs köze. Azért, mert egy színészt játszik, még normális ember, és emberi méltósága is lehet.

A film hangulatát erőszakolja meg a nyelvezet. A néző szerencséjére Bill Murray szavak nélkül is olyan kitűnően játszik, az arcjátéka és gesztusai annyira kifejezőek, hogy a film túléli a rossz fordítást is.

Miért kell nekünk mindent túlkompenzálni, túlgügyögni, túljátszani, a legnél is legebbnek lenni?

A film a valódiságról szól egy konzerv világban, az emberi méltóságról, két emberről, akik őszinték magukhoz és a rövid intermezzóban, amíg együtt vannak, egymáshoz is. A fordítás épp ezt öli meg. A fordító nyilván nem ért egyet Sofia Coppola véleményével, s a maga képére óhajtja formálni a világát.

Nem ritka jelenség ez manapság a filmek fordiításánál, ill. a feliratoknál. Sok más alkalommal is lehetne erről írni, a félreértésekről, félrefordításokról nem is beszélve, de a minden helyzetben nyakló nélkül alkalmazott tinédzser-jópofiskodás elterjedése sok jó ízlésű embert elterel a filmektől.

Láng Judith Veronika
filmhu