Kísértések - beszélgetés Kamondi Zoltánnal

Kamondi Zoltán új filmje, a Kísértések egy bankok biztonsági rendszereit feltörő, és ezáltal meggazdagodó 19 éves hacker srácról, a körülötte keringő három egymástól mindenben különböző nőről; a szerelemről, szegénységről és gazdagságról szól. A vágószobában faggattuk a rendezőt az alkotásról és a hazai filmkészítés jelenlegi helyzetéről.

1999-ben fejezted be előző nagyjátékfilmedet Az alkimista és a szüzet. Milyen volt a film fogadtatása?

Vegyes, mint általában. Furcsa Filmszemle volt, amikor bemutatták, botrányokkal, díjak nélkül. Ebben a felhajtásban aztán maguk a filmek kevesebb figyelemben részesültek. Kaptam aztán dicsérő és kevésbé dicsérő kritikákat is. A film egyébként elég szép karriert futott be, különösen külföldön, ahol díjakat is nyert. A berlini fesztiválon például nagyon jól fogadták, és az angoloknál, Manchesterben is nagyon szerették. De főként azért volt számomra fontos az Alkimista, mert előtte nagyon sokáig, majd 8 évig nem tudtam nagyjátékfilmet csinálni.

A kezdet kezdetén a forgatókönyv A hacker esete a cigánylánnyal címen futott. Az Alkimista és a szűzben az alkímia metaforaként működött, így van ez most a hackerséggel is?

Ez a kezdeti szinopszis munkacíme volt, de a történet alapmagja valóban ez: egy szegények és gazdagok világa között folytonosan átjáró 19 éves hacker srác esete a cigánylánnyal.
Ez most egy teljesen más film, egyáltalán nem olyan metaforikus, mint az Alkimista volt. Tulajdonképpen a legreálisabb film, amit eddig csináltam. Az volt a szándékom, hogy egy sajátos dokumentarista irányt próbáljak ki, aminek a szellemisége kicsit olyan, mint a Magyar Tarka sorozaté. Egy ilyen típusú megoldás már régóta foglalkoztat. Ezt megelőzően egyik számomra kedves filmemben, az Arany nyugágyban próbáltam ki az improvizatív, dokumentatív elemek ötvözését a fikcióval. Érdekes, hogy közvetlenül ezután csináltam az Alkimistát, amely ezzel szemben egy nagyon metaforikus, meseszerű, szimbolikus film. Ez a mostani megint egy reális, karcos, dokumentarista jellegű mozi lesz, számos rafinált megoldással.

A film nagy részben fekete-fehér. Mi ennek az oka, mi a célod ezzel?

Ez a megoldás a filmjeimből való, gyakorlatilag a Magyar tarka darabjaiban is végig ezt alkalmaztam. Régebbi dokumentumfilmjeim között is vannak olyanok, amelyekben fekete-fehér és színes részek váltakoznak, mint például az Arany nyugágyban is. Régóta rágódom azon, hogyan lehet ezt a két technikát egymás mellett működtetni.

Ebben a filmben ez praktikusan úgy jelenik meg, hogy van egy objektív, tárgyilagos, külső szemszög, ez az, ami fekete-fehér, és egy belső, szubjektív, hektikus színes rész, ami a főszereplő lelki folyamatait hivatott ábrázolni. Ugyanis alapvetően a személyiség kialakulásáról, a felnőtté válásról, egy 19 éves fiú lelki fejlődéséről van szó. Kicsit Wilhelm Meisteres történet ez.

Hogy érzed, a jelenlegi finanszírozási rendszer, illetve a most tapasztalható hatalmi befolyás mennyire szolgáltatja ki a filmkészítőket, esetleg mennyire béníthatja az önállóságot?

Ez nagyon súlyos kérdés. Az a tervezet, amit mi a filmszakmán belül létrehoztunk, hosszú távon éppen a jelenlegi kiszolgáltatottságot szüntetné meg. Egy olyan struktúrát dolgoztunk ki - és szerintem ez az egyetlen, aminek létjogosultsága van, mint ahogy ilyen jellegű és szemléletű struktúrák léteznek Európában is - amely lehetőséget ad, érdekeltté teszi a magántőkét, a privát és üzleti szférát, hogy befektessen a filmiparba. Ezt a befektetési hajlandóságot a maga eszközeivel, például adókedvezményekkel, az államnak is ösztönöznie, támogatnia kell.

Nagyon fontos kérdés az, hogy az állam hogyan használja fel a saját megkerülhetetlen kultúra-támogató szerepét, funkcióját. Például meghatározó, diszkriminatív módon jár-e el, mint a jelenlegi kormány, amely arra használja fel eszközeit, hogy a saját klientúráját építse, kontraszelektív módon jutasson támogatáshoz bizonyos alkotókat. Ennek hosszú távon hihetetlen veszélyei vannak, ugyanis megszűnik a minőség kiválasztó elve. Egy fiatal, kezdő rendező nem azon fog gondolkodni, hogy hogyan csináljon jobb filmet, hogyan tudna minél többet tanulni, hanem azon, hogy kivel ismerkedjen meg, milyen államtitkárnak milyen politikai szolgálatokat tudna tenni. Ilyen módon hosszú távon tönkre lehet tenni egy ország kulturális életét. A kontraszelekció, a támogatások pártpolitikai érdekek alapján való osztogatása megfojtja a szellemi életben meglévő belső, szabad kreativitást. Az ilyen kultúrpolitika azt a jövőt veszélyezteti, ami állítólag - egy általános iskolában sem megengedhető képzavarral kifejezve - már elkezdődött.

Jelenleg a szakmai és civil összefogás segítségével képesek a filmesek úgy ahogy a víz színén maradni. Tavasszal szerintem például a Mozgókép Alapítvány nagyon bölcs és józan döntést hozott olyan filmek támogatásával, amelyek minőséget képviselnek és hosszú távon vállalhatóak.

A te mostani filmednek ebből a szempontból milyen a sorsa?

Három évvel ezelőtt kezdtük el ezt a filmet. A Mozgókép Alapítvány akkor is és most is döntő szerepet játszott a film létrejöttében. Itt mindenképpen meg kell említeni Vincze László, az MMK gazdasági vezetőjének a nevét, akinek filmszeretete, szakmai hozzáértése és a magyar film iránti elkötelezettsége példamutató, és szinte az egyetlen remény, hogy van kiút ebből az elképesztő filmszakmai helyzetből. Visszautalva a civil segítségre, mindezzel együtt tulajdonképpen akkor dőlt el, hogy el tudjuk kezdeni a forgatást, amikor Budai György producer a saját pénzével és kreativitásával a film mellé állt. Nagyon sok érték és tartalék van még ebben a szakmában, amit jó lenne, ha a politikusok nem kihasználni és legyalulni akarnának. Persze ehhez egy olyan kultúrpolitikára lenne szükség, ami nem örökségben gondolkodik, és nem a jövőt akarja megerőszakolni, hanem a tehetséges és élő jelenre épít.

A dokumentumfilmnél esetében hogy látod, az utóbbi évtizedben mennyiben változott a riportalanyok, megszólalók viszonya a kamerához?

Amikor a 80-as évek közepén elkezdtem dokumentumfilmet csinálni, jellemző volt, hogy a riportalanyok zavarba jöttek, nehezebben tudtak megszólalni; fura, ismeretlen, elfogódott viszonyban voltak a kamerával. Most azt veszem észre, hogy akárkihez odamegyek, akár egy írni, olvasni sem tudó cigányemberhez az Alföld közepén, abban a pillanatban megáll, és lenyom egy másfél órás interjút. Nagy probléma azonban, hogy most mindez egy tanult, nem őszintén eljátszott szerep, amit a tévéműsorokból látnak és tanulnak. Ma leginkább abban van a probléma, hogy miképpen lehet ezeket az embereket rávenni az őszinteségre, illetve arra, hogy emberi módon nyilvánuljanak meg, és ne azok alapján a sémák és patentek alapján viselkedjenek a kamera előtt, amit a brazil sorozatokban, vagy a kereskedelmi tévék játékaiban látnak.

Hogyan lehet ezt a fajta "tévé-viselkedést" megkerülni?

Sehogy. Itt tulajdonképpen egy veszélyes gyorsasággal kiépülő virtuális valóság létrejöttének vagyunk szemtanúi és részesei. Most nő fel nálunk gyakorlatilag az a generáció, amely már tévén nevelkedett. Ugyanez a helyzet például Amerikában vagy Nyugat-Európában sokkal súlyosabb, hiszen náluk mindez régebb ideje tart, s a személyiségfejlődésben csecsemőkortól kezdve kikerülhetetlen szerepet játszik a televíziózás, az abban látott személyiségek, viselkedésmódok, érzelemnyilvánítások másolása. Ez egy rendkívül súlyos pszichológiai és szociális probléma. Vannak, akik azt mondják, hogy a tévét ki lehet kapcsolni. Azt látjuk azonban, hogy egyre kevésbé lehet megkerülni, mára jórészt a közterületek is ezzel vannak feltöltve és lefedve, legyen szó a kocsmában szóló tévéről, a szupermarketekről, vagy az utcai óriásplakátokról. Különösen a fiatal, alakulóban lévő személyiségre van nagy hatással az, hogy milyen képekkel és értékrenddel szembesül nap mint nap.

Szemleprogram

Közönségszavazás a szemle hivatalos oldalán

Korábban:

Hukkle: a legmeglepőbb siker

Grunwalsky papíron és filmen

Bebukott és bejutott kisfilmek

Megkezdődött a 33. Magyar filmszemle

Beszélgetés Mundruczó Kornéllal

A Filmszemle életműdíjasai

Több elsőfilmes is pályára lép a szemlén

Beszélgetés Tóth Erzsébettel