Fiktív elnökök

A 2003-as Oscar-díj-kiosztón Michael Moore, a legjobb dokumentumfilm kategória győztese nem szalasztotta el az alkalmat kinyilvánítani, hogy a játékfilmeknek nincs itt az ideje, amikor az USA elnöke maga is fikción alapulva került hatalomra. Moore azóta maga is sokat tett a dokumentumfilm műfaj elfikciósításáért és azért, hogy ez a választási harc a mozikba is begyűrűzzön. A siker nem éppen őt igazolja, bár az alábbi filmekből lényeges következtetést vonhatunk le arról, hogy milyen elnököt is képzel magának el az USA, illetve Hollywood. Ne maradjunk ki mi se a mókából, tessék szavazni a filmvászon legmeggyőzőbb elnökére!

Gene Hackman (Államérdek - 1997) Clint Eastwood thrillerje új értelmet ad a mentelmi jog fogalmának, noha az emberekben mindig él az a kényszerképzet, hogy a magas rangú politikusok - különösen az amerikai elnök - bármit megtehetnek, a titkosszolgálatok úgyis eltussolják. Amikor a profi tolvaj (Eastwood) egy gyilkosság szemtanújaként az igazság bajnokává válik, a Hackman által alakított Richmond elnök olyan szorult helyzetbe kerül, hogy Nixon hozzá képest méltósággal távozott.

Jeff Bridges (A manipulátor - 2000) Az előző elnökválasztás szezonjának első számú politikai filmje szenzációs alakításokkal Joan Allentől, Gary Oldmantől és az elnököt Oscar-jelölést érően alakító Bridgestől. A második terminusa vége felé közelítő Evans elnök elhunyt alelnöke helyére újat kénytelen jelölni. Választottja a republikánusból demokratává lett Hanson szenátorasszony, akinek a múltjából ellenfeleinek sikerül előásni egy orgiával végződő alkoholmámoros éjszakát. A korszak jelentős kérdése a politikusok magánélete, makulátlan múltja itt fordított felállásban jelenik meg, és felveti a női egyenjogúság vitáját is. Bridges elnöke azonban kitart jelöltje mellett, tisztában van hatalmával és méltóságával, így annak megfelelően is cselekszik.

John Travolta (A nemzet színe-java - 1998) A magyar filmforgalmazás egyik nagy rejtélyeként ez a kiváló alkotás messziről elkerülte a mozikat, és a küszöb alatt kúszott be a tékákba. Pedig az amerikai választási kampány lényegét ragadja meg, az elnökjelölt stábja és családja felől megközelítve. Travolta ősz hajával és bizalomgerjesztő mosolyával egyértelmű Clinton-klón, akit imádnak az emberek, de úton-útfélen felbukkan vele kapcsolatban egy múltbeli botlás. Akár felesége fodrásza, egy 14 éves színes bőrű babysitter, akár éppen az aktákból törölt marihuána-delíriumos este képében. Emma Thompson hillarybb Hillarynél, de a film sztárja Kathy Bates, a tisztesség utolsó védőbástyájaként.

Bill Pullman (A függetlenség napja - 1996) Az utóbbi időben minden nyárra jut egy világméretű katasztrófa a mozikba, legyen az hurrikán, vulkán, jégkorszak vagy éppen gonosz marslakók. A világ többi része ilyenkor az összeomló Eiffel-torony és Colosseum képével le is van rendezve, és a világot az amerikaiak mentik meg, általában egy fitt és tettre kész vezérrel az élükön. A Deep Impact-ben legalább annyira képtelennek tűnik a színes bőrű Morgan Freeman elnökként, mint a Holnapután-ban, ahogy az amerikaiak Mexikóba menekülnek a katasztrófa elől. A műfaj úttörője volt A függetlenség napja, amelyben Bill Pullman fiatal, jóképű elnök, aki ha ide születik, lazán lenyomná még Orbánt meg Gyurcsányt is, nemhogy a marslakókat. Bár ebből a filmből Will Smith éppenséggel meggyőzőbb a harcban, ha pedig inkább nevetnénk a földönkívülieken, akkor egyértelmű választás Tim Burton szatírája, a Támad a Mars! Jack Nicholson elnök úrral.

Michael Douglas (Szerelem a Fehér Házban - 1995) Az amerikai nép Kennedy óta vágyik arra, hogy újra egy romantikus hős vezesse az országot, de az ezzel kapcsolatos illúziók rendre összeomlanak. Nem úgy Shepherd elnök úr esetében, aki nem csak a szólásszabadság élharcosa, környezetvédő, szimpatikus és erőskezű, de elhunyt felesége emlékéhez is hűséges, amíg bele nem botlik az Annette Bening által alakított környezetvédelmi lobbistába. A románc persze felbőszíti riválisait, de ahol a Fehér Ház is cukormázból készült, ez nem okozhat problémát, mert a szerelem győzedelmeskedik a politika felett.

Billy Bob Thornton (Igazából szerelem - 2003) Az angolok is olyasminek képzelik el vezetőjüket, mint a Michael Douglas. Legyen jóképű, romantikus és özvegy, aki bármikor beleszerethet az egyszerű ember lányába. További kikötés azonban, hogy ellentétben a Bush pudlikutyájaként emlegetett Blairrel, jól intsen be a feleslegesen háborúzni akaró, suttyó amerikai elnöknek, akit az egyébként is egy bárdolatlan személyiség hírében álló Billy Bob Thornton alakít, nem kis ön- és Amerika-fricskázó iróniával. A pár percre feltűnő amerikai elnök Bush és Clinton legrosszabb kombinációja, hiszen a bunkó és harcias kedvű Bush-karikatúrát felruházták a Clintonhoz társítható szexuális étvággyal is - a poént nem csak a britek értékelték.

Kevin Kline (Dave - 1993) A téma legképtelenebb, de egyben leghumorosabb megközelítése ez a komédia, amelyben az elnök szívrohamot kap egy titkos légyottján, de a nemzetbiztonságiak készen állnak a megoldással: az elnök hasonmásával. Érdekes párhuzam, hogy efféle módszerekről csak rettegett diktatúrákkal kapcsolatban hallani, lásd Ceausescu vagy Szaddám Huszein hasonmásai. Persze a helyettes egyszerű ember lévén adókat csökkent, segíti az elesetteket és a hajléktalanokat, sőt még a First Ladyt (Sigurney Weaver - tökéletes választás) is újra meghódítja.

Harrison Ford (Az elnök különgépe - 1997) Az elnök persze legyen ízig-vérig akcióhős is, ha kell, puszta kezével védelmezze országát és családját a gaz terroristáktól! Szeptember 11. óta Hollywood nem bűvészkedik többé ilyen típusú filmekkel, de a háborús hősből kitűnő nemzetközi stratégává lett James Marshall elnök klasszikus idealizált elnökalak valahol Kennedy és Reagan között. Ma már tudjuk, hogy a nemzetközi terrorizmus elleni védelmet nyújtó vaskezű vezér szerepkörével a valóságban is el lehet nyerni az amerikai nép bizalmát, és nem is kell hozzá repülőgépekről ki-be ugrálni vagy úgy kinézni, mint Harrison Ford.

George Walker Bush (Fahrenheit 9/11 - 2004) Amerika lelkiismerete, Michael Moore - a Total Film magazin által is díjazott - filmgonosszá silányította Busht, amikor elhatározta, hogy világos üzenetéhez hozzárendel egy filmet is. George W. persze adta magát, elég volt pár okos elszólását vagy éppen hallgatását (lásd a reakcióját a WTC elleni merénylet hírére) manipulatív módon összevágni és arra alapozni, hogy ha az emberek voltak annyira hülyék, hogy megválasztották, akkor ezt a filmet is be fogják venni. A Fahrenheit 9/11 a 2004-es év fontos filmje volt - egészen e hét keddjéig. Évek távlatából azonban dokumentumfilmes értékei valószínűleg megkérdőjelezhetőek lesznek, és tisztán látunk majd, hogy hol a határ a tények és az elvadult kampányolás között.

Onozó Róbert