Filmroncs az amerikai roncsról

Wim Wenders furcsa, ambivalens viszonya Amerikához váratlan fordulatot vett: a német rendező aktuálpolitikai filmet készített a szeptember 11-i katasztrófa utáni helyzetről. A képgyűjtögető wendersi toposza találkozik az amerikai paranoiával.

Bár már a harmadik évfordulós megemlékezésen is túl van az emberiség, igazi 9/11 filmet még nem láthattunk. Hollywood egyelőre kivár a két torony digitális újjáépítésével, talán úgy gondolják, hogy a trauma virtuális átélésének még korai lenne kitenni az embereket. Pedig rengeteg lehetőség nyílik: a nézőt be lehet ültetni a két gép valamelyikébe, ki lehet lökni az egyik égő toronyból, vagy bent is lehet hagyni, hadd haljon szörnyet, amikor az acél megadja magát a tűznek. Talán nem is olyan meglepő, hogy a World Trade Center forró kásájához a körülötte ólálkodó óvatos filmrendezők közül az a Wim Wenders lopakodott a legközelebb, aki közel harminc éve próbálja levetkőzhetetlen európai művészfilmes látás- és gondolkodásmódját az amerikai film archetípusaiba kódolni, annak ellenére, hogy erőfeszítéseit továbbra is szinte kizárólag Európában méltányolják.

Ezúttal Wenders taktikát váltott. Nem építi fel újra az ő európai érzékenységével is feldolgozható mikrokozmoszt, az átölelhető méretű Európát a felfoghatatlanul nagy Amerika egyik rejtett zugában. Most egyenesen az Egyesült Államok kollektív pszichéjének epicentrumát célozta meg, és aktuálpolitikai filmet készített szeptember 11. utóéletéről és az amerikai paranoiáról. A Wenders-filmek örökösen visszatérő figurája, a képgyűjtögető, most a hazáját arab terroristáktól védeni próbáló kissé hibbant vietnami veterán alakjában tér vissza. A képek videóra rögzítése ezúttal nem valami elszállt művész hóbortjaként van jelen, hanem a lehető legkonkrétabb nemzetbiztonsági érdek formájában nyer értelmet, és ettől a Wenders-félék számára rögtön értelmetlenné is válik.

Egy olyan világban, ahol a véletlenszerűen bekapcsolt kamera jó eséllyel rögzít gyilkosságokat és leplez le összeesküvő arabokat, az önmagáért rögzített kép, a jól megkomponált, a művészi tartalommal bíró kép létjogosultságát kérdőjelezi meg. Wenders a tőle megszokott ambivalens módon közelít a problémához. Úgy próbál meg harcolni ez ellen az újfajta, csak tartalommal bíró, teljes mértékben átpolitizált képfajta ellen, hogy filmet csinál róla. Az még talán nem is lenne baj, hogy miután a politikai célú képrögzítést elveti, nem kínál igazi alternatívát, hogy régi típusú wendersi hőse nincs a filmnek. Az viszont kifejezetten problémás, hogy az egész arab-amerikai szembenállást egy nagybácsi-unokahúg egymásra találással intézi el.

Paul bácsi (John Diehl), a zakkant vietnámi veterán, aki minden turbánosban terroristát lát. Ez lett Wenders Amerikájából, vietnami traumától szabadulni képtelen fegyver- és technikaikütyü-mániás paranoid roncs. Őt próbálja megtalálni unokahúga, Lana (Michelle Williams), az Afrikában és Palesztinában nevelkedett diáklány, aki a fiatal, csupa szív, csupa szeretet, tájékozott, világot látott következő generációs amerikait hivatott jelképezni. A két figura nagyjából szimmetrikusan, ellentétes irányban elnagyolt és hiteltelen, szimbolikus figurák egy szimbolikus történetben.

Csakhogy A bőség földje szimbolikusan még kevésbé működik. Attól, hogy egy paranoid - egyébként nem is rossz - Robert De Niro-epigon minden arabban terroristát gyanít, majd a végére járva egy esetnek ráébred, hogy ezúttal szó sincs terrorizmusról, önmagában semmit sem jelent. Ettől még nem szűnik meg a terrorizmus veszélye a világban, az, hogy Paul bácsi ezúttal tisztességes arabbal találkozott, még nem jelenti azt, hogy arab terrorista nem is létezik. Az, hogy találtunk ellenpéldát, még nem vonja vissza az eredeti állítást.

Akkor gyorsan vonuljunk vissza, és mégse tekintsük szimbolikus filmnek A bőség földjé-t. Egyszeri történetről van szó, melyben egy tönkrement és megzavarodott ember unokahúga segítségével talán visszatalál a valóságba. És közben találkozunk jó arabokkal, meg egy közös ügyért együtt tüntető izraeli és palesztin állampolgárokkal, továbbá Los Angeles-i koldusokkal, lepukkant lakókocsitelepekkel, ahol ingerszegény környezetben élnek szegény emberek a gazdag Amerikában. Mintha Wenders mindenáron meg akarná mondani a frankót, de a film csak szentimentális szépelgés, amolyan Wenders-film-roncs egy Amerika-roncsról, parányi road-movie betéttel és olyan messzire mutató jelenetekkel, mint a Bush beszédét sugárzó tévére mért ökölcsapás, melynek hatására a két hónapja ugyanazt a csatornát mutató készülék végre műsort vált.

Újat nem mond A bőség földje, és a régit is többnyire ügyetlenül mondja, attól még, hogy Wenders nem találja többé az ő saját Amerikáját, csak egy roncsot, még nem kellett volna a filmjét is szétroncsolnia. Nagyon nagy filmrendező, semmi kétség, de úgy tűnik, ez messze nem a legnagyobb filmje. Gondolatokat ébreszt ugyan, de ezek a gondolatok nagyon hamar visszaalszanak.

Béres Dániel
filmhu