Hatás alatt álló nők

A Hitler öngyilkosságát és annak körülményeit bemutató A bukás című film alapvetően maszkulin, nagyon erősen áthatja a férfi-energia. A sarokba szorított, halálra ítélt náci vezetés utolsó napjaiban csupán mellékszerepet játszottak a nők, akár együtt haltak a szerelmükkel, akár megmenekültek. Pedig az emlékeit felidéző Traudl Junge; a "legnácibb" vérengző, Magda Göbbels; és az esendően ostoba Eva Braun története önmagában is nagyon tanulságos.

Valójában se nem Traudl, se nem Junge. Eredetileg Gertraud Humps, egy egyszerű bajor lány, aki a véletlen szerencsének köszönhetően a legmagasabb körökbe jutott. Balsorsára azonban nem vette észre, hogy a világ leggonoszabb, legkegyetlenebb urait szolgálta. Balett-táncosnak készült, de mikor ráébredt, hogy erre a '40-es évek Németországában nem sok az esély, jelentkezett egy hirdetésre, melyben gépírókisasszonyt kerestek.

A bukás című film első jelenetében tehát néhány remegő, izguló társával együtt állásinterjún vesz részt Adolf Hitler szigorúan őrzött, titkos irodájában. Ám a Führer csak a világ szemében démoni diktátor. A nőkkel szemben előzékeny, figyelmes, kedves öregember, aki csupán lediktálna néhány keresetlen szót. Meg is akad a szeme Gertraud tiszta és ártatlan arcán, és kezdeti ügyetlensége ellenére szerződteti.

A film ezek után átugorja azt a rövid epizódot, amíg Gertraud Humpsból Traudl Junge lett ('43-ban feleségül ment egy Hans Junge nevű SS-tiszthez, aki a normandiai partraszállás során elesett). A lényeg, hogy éjjelét-nappalát a munkájának áldozta, és egészen az öngyilkosságig Hitler közvetlen közelében maradt. Vele töltötte az utolsó napokat a bunkerben, az asztalánál költötte el a vacsorákat, együttérzéséről biztosította a végső vereségben. Hitler neki diktálta le végakaratát, és cianogén mérget tartalmazó ampullát adott neki ajándékba - búcsúzóul.

De Traudl nem akart meghalni. Miután fültanúja volt a Hitlert és Eva Braunt elpusztító öngyilkos lövésnek, feltámadt benne az életkedv, és menekülőre fogta. Innentől A bukás már nem követi az útját, mi igen: az oroszok ugyan elfogták és átadták az amerikaiaknak, de hat hónap fogság után szabadon bocsátották. Visszatért Bajorországba, és folytatta titkárnői hivatását, majd tudományos újságíró lett belőle. Soha többé nem ment férjhez, gyermekei nem születtek.

Halála előtt rászánta magát, hogy megossza emlékeit a nyilvánossággal: a vele történteket már '46-ban papírra vetette ugyan, memoárkötete csak 2002-ben jelent meg. Ugyanebben az évben dokumentumfilmet forgattak róla, és annak a Berlinalén tartott premierje után egy órával meghalt. Kórházban, rákbetegként. Utolsó szavai között elmondta: "Elengedtem végre a történetemet, most már az élet is elengedhet engem."

Haláláig depressziós hullámok törtek rá, kereste a magyarázatot arra, miért nem vette észre, ami körülötte zajlott. Nem mentegette magát, de megnyugodni sem bírt. Sosem tudta leküzdeni azt az áhítattal vegyes tiszteletet, amit Hitler ébresztett benne. Elismerte, hogy gonosztevő volt, de azt is, hogy ő erre csak a háborút követően jött rá. Így jellemezte a Führert: "Sosem értettem meg igazán, hogyan tudott ilyen nagy hatással lenni ránk - beleértve a tábornokait is. Amivel rendelkezett, több volt, mint karizma. Előfordult, hogy ha kiment a szobából, mintha a levegő is elfogyott volna körülöttünk. Valami alapvető elem hiányzott: elektromosság, oxigén, az életben maradásnak egy alapvető szükséglete... vákuum keletkezett a térben."