Haljon meg a főhős!

A belső tenger egy ágy mellett játszódik, sokat sírnak benne, hullámozni látjuk a tengert, és önfeláldozásról meg szeretetről is szól. Mégis nagyon jó film. A közhelyek életre kelnek, és a vásznon lecsorgó könnyeknek sós lesz íze a néző szájában.

A belső tenger című film egy meghalni vágyó ember ágya körül játszódik. Az eutanáziát ízlésesen magyarázó és reklámozó játékfilm szerencsére bőven túlmutat a politikai programon: annyira érzékeny és finom, hogy talán még a kegyes halál esküdt ellenségei is elnézik nyílt elfogultságát.

A belső tenger bizonyíték arra, hogy a forma alig számít valamit. A legelcsépeltebb ötletek jelennek meg a filmen, olyanok, amitől máskor fitymál a tekintet, felhúzódik az orr, biggyeszt az ajak. Fiú fut a meghalni készülő nagypapát szállító autó után. Az ágyhoz kötött béna arról álmodik, hogy repül. A bíróság előtt tömeg tüntet a jó hősért. A magatehetetlen haldoklóról kiderül, hogy nagy költő. A tenger hosszú képei túlmutatnak önmagukon. Itt azonban nincs helye utálkozó gőgnek. Mert A belső tenger alkotóinak el lehet hinni ezeket a pillanatokat. Végül is azért lehettek közhelyek, mert hétköznapiak. A film elején még az is elképzelhetőnek tűnik, hogy egy dokumentumfilm imitációját látjuk. Olyan érzékenyen, finoman válik valódi játékfilmmé, a történéseken túlmutató lírai drámává, hogy egyszerre lesz a vetítőteremben az érzés felemelő és földhözragadt.

A tökéletesen járhatónak bizonyuló híd a realizmus és a költőiség között a humor. A belső tenger közben sokszor lehet elmosolyodni. Majd annyiszor, mint megrendülten szánakozni. Ettől sikerül lefejteni a hagymázos manírt. A szereplők nem rajongó hősök. Sebezhetők, bizonytalankodók, hétköznapiak, akik egy szörnyű helyzetbe kerültek. Szenvelgés helyett vacsoráznak, bölcsesség helyett éreznek.

Miközben a pátosz végig kísért a filmben és nemegyszer egyértelműen is megjelenik, a hétköznapi csacskaság is cinkosul mosolyog mellette. Nem kell különös érzékenység e kettősség átéléshez, A belső tenger könnyen fogyasztható mű. Miközben nem kisebb dolgot vitat meg, mint az élet értelmét és a halál elfogadását. Filozofálgatás helyett egy kedélyes emberről kiderül, hogy meg akar halni, mert harminc éve csak a fejét tudja mozgatni. A körülötte forgószínpadszerűen feltűnő alakok ismerős karakterek. Lelkiismeretes, elgyötört asszony, megfáradt férfi, türelmetlen kamasz, frusztrált magányos nő, elszánt szabadságharcos.

Az arányérzék tette nagyszerűvé ezt a filmet. Nem kemény, nem bántó, de nem is hagy megnyugodni. Érzelgős, de nem túl szentimentális. Nincs benne akció, de nem unalmas. Érthetetlen ellentétek, de lám, meg lehet csinálni. Közönségfilm a halálról.

dr. Igó