A mesék brutálisak sokszor, rajzolt változataik pedig kilúgozottak. Elég a véres Grimm-feldolgozások musical-rajz változatait felidéznünk. Itt ilyen szemérmességről szó sincs. Ha a szörnynek okádnia kell, hát megteszi, ha bűzlik a szar, akkor az bugyog a vásznon, ha vérzik a hős, akkor vörös foltot hagy maga után. Mégis, egyetlen kockányit sem válik gusztustalanná vagy ízléstelenné a film.
A mese kis kerete is elég eredeti ahhoz, hogy a két világ (napjaink Japánja és Szellemváros) innenső oldala is meglepő legyen. Az itteni világból Audival érkező szülők a zabolátlan rosszak, aput sokszor ágyéka magasságából veszi a kamera, ők sodródnak fegyelmezetlenségük és túlzott kíváncsiságuk miatt bajba. A gyerek meg hiába figyelmezteti őket. De ne képzeljünk egy kis eminens Chihirót, hiszen elég szemtelen ő maga is.
Képi ötletekben tobzódik a Chihiro Szellemország-ban. A nyugati rajzfilmiskolából átvette a kis mellékszereplők öncélúan szórakoztató felvonultatását, de annyi eredetiséggel és bájjal, ami nagyon indokolttá teszi a kicsik játékát. Nem a drámai hősöknek adnak vidámkodó ellenpontot, hanem részei a varázslatnak. Ahogy a megmagyarázhatatlanul eklektikus képi világ is erősíti a csodát. A realista keretvilág után a Szellemváros képébe minden belefér, nagyon természetesen. Persze hogy középkori japán díszletek között vízen jár az ősinek mondott dízelvonat, persze hogy gőzgép fűt és szumóbirkózószerű a fehér bozontos szörny, melynek hínárszerű izéi folyton lengenek. Nem kell megmagyarázni, és nem derül ki, hogy miért hasonlít óriáscsirkére az egyik szereplő és miért óvatosan erotikus a munkáslányok szobája, ahol a meztelen hát vagy a sejthető kebel éppoly valóságos, mint hogy a félkarú papírfigura kinyitja az ablakot és a kisbaba nagyobb az anyjánál.
A varázslat tökéletes, a szórakozás felhőtlen, a vászon lenyűgöz, és nagyon humoros az egész.
dr. Igó