A világ egy örök 12 éves szemével

Michel Gondry kliprendezői munkásságának négy sarkköve az emberi természet, a gyermekkor, az álmok és a geometria - és mindezt elképesztő fantáziával és játékossággal szervezi szabálytalan alakzatokba.

A "The Work of Director..." című, úttörő jelentőségű kliprendező-antológia sorozatban az amerikai Spike Jonze és az angol Chris Cunningham mellett a francia vizualizatőr, Michel Gondry munkássága is végre DVD-re került, ráadásul hármójuk közül az ő bemutatása a legteljesebb mértékű. A kiadvány ugyan még 2003-ban jelent meg, ám érdemes "leporolni" most, hogy itthon is megjelent DVD-n Gondry második nagyjátékfilmje, az Egy makulátlan elme örök ragyogása. Főleg azoknak, akiknek a moziban nehezen állt összeáll a kép, a klipek révén ugyanis sok minden világossá válik - a rendező elméjének működésével kapcsolatban mindenképpen.

Tudjuk, gyermekkorban az ember képzelőereje meglódul: kitalált lényekkel, nem létező szörnyekkel és élethelyzetekkel népesíti be saját, külön bejáratú belső világát, amelyben összemosódik a valóság és a képzelet. No de azt csak kevesen gondolják azt nagypapájuk fejéről, hogy lágy tojás, amit kiskanállal fel lehet törni, vagy a Földről, hogy azt majdnem teljes egészen beton alkotja, és talán még kevesebben álmodják azt, hogy a Holdon három csontváz él, akik unalmukban színes villanykörtéket hajigálnak az égre. És egészen biztosan csak egy olyan ember van, aki ezeket mind meg is jeleníti a vizuális művészet eszközeivel: a francia Michel Gondry.

Gondry 1963-ban született bele egy hétköznapinak mondható, ám nagyon liberális családba, ahol a gyermekek kreativitásának kibontakozását minden eszközzel bátorították, és a nevelés tekintetében a teljes szabadság elvét gyakorolták. A szülők ráadásul igen muzikálisak voltak: anyja kedvtelésből zongorázgatott, apja pedig a családi üzletet vitte, egy hangszerboltot, amit még az ő apja, a Clavioline nevű ősszintetizátor feltalálója alapított. A hatvanas években, a beat-, majd a hippi-korszakban a családfő elektromos gitárokat tartott, és előszeretettel osztogatta el őket ingyen az őt világmegváltó tervekkel szédítő "zenészeknek", így nem csoda, ha egy idő után csődba ment. A megmaradt hangszerekből a kis Michel egy dobfelszerelést kapott, ami elindította őt a zenészi pályán. Ezzel párhuzamosan a képek, főleg a mozgóképek is vonzották a rendkívüli rajzkészséggel és élénk fantáziával megáldott fiút, aki egyébként festő vagy feltaláló szeretett volna lenni, ha felnő; előszeretettel konstruált mindenfélét LEGO-ból, illetve a Meccano építőkészletből testvéreivel, például egy zoetróphoz hasonló elven működő optikai játékot is, amivel saját rajzait "keltette életre" (köztük egy kedvesen pajzán történetet, amiben édesapját a péniszén keresztül lehúzza egy titokzatos valami a vécébe).

A privát visszaemlékezések és a korszak emlékeiből merítő filmzsengék alapján Gondry magának való, visszahúzódó kis-, majd nagykamasszá lett, akinek nem sok szerencséje volt a lányoknál (ennek egy későbbi kisfilmjében igen személetes és önironikus képi allegóriáját adja: a 2000. év beköszöntére váró házibuliban nem meri felkérni a kiszemelt lányt, majd amikor végre összeszedi a bátorságát, rádől az Eiffel-torony.) Határozott meggyőződése, mely szerint dobosként ő lesz a nők bálványa, igen hamar szertefoszlott ugyan, de a rockzene varázsa felülkerekedett e primér motiváción; olyannyira, hogy több amatőr próbálkozás után a nyolcvanas évek végén, párizsi képzőművészetis hallgatóként már egy profi zenekar, a Oui-Oui színeiben verte a bőröket. Az igen egyedi, alternatív rockzenét francia dalos hagyományokkal elegyítő együttes néhány éve alatt két albumot jelentetett meg, és dalaik közül hathoz kedves, szürreális, a hatvanas évek francia avantgárd (film)művészetének hatásjegyeit magán viselő barkács-klip is készült - a Jean Renoir és Jean Vigo filmjeiért rajongó Michel Gondry saját kezéből és zsebéből. A fáma szerint ezek egyikének hatására döntött úgy az izlandi popkülönc Björk, hogy bemutatkozó szólóalbuma meghatározó dala, a Human Behaviour klipjét Gondryra bízza. Ez 1993-ban volt - a többi pedig már kliptörténelem.