Nagy rakás vízió

Greenaway szerint nem férünk el a zuhany alatt. Tarr Béla szerint ennivaló sem jut mindenkinek. A többi 23 európai filmrendező sem túlzottan lelkes: hol a menekültekért aggódnak, hogy a futball-vb-re vágynak. A Visions of Europe című európai szkeccsfilm közös nagy búslakodásba fulladt.

Értem én. Ez az Európai Unió egy olyan dolog, amiben egyformán és egyfolytában kell hangsúlyozni a közösségi szellemet, és a nemzeti különbségeket. Teljesen kézenfekvő, hogy ezt filmen is meg kell örökíteni, és hogy erre a legalkalmasabb forma a szkeccsfilm. Álljon elő tehát mind a 25 tagország egy-egy 5 perces rövidfilmmel, amelyeket egymás mellé illesztve levetíthetünk a tévében és néhány fesztiválon. (Abban a hitben - remélem - egyik producer sem ringatta magát, hogy erre nézők garmadája özönlik majd a mozikba.) Bocsánat, majdnem elfelejtettem, a valódi cél ennél sokkal egyetemesebb lehetett: meghatározni magunkat, erősíteni öntudatunkat, kijelölni a helyünket. A film régi szolgája a propagandának.

A félreértések elkerülése végett: szép gondolat volt. Csak épp túl direkt. Ilyesmibe már sokan belebuktak. Hogy csak az utóbbi évek példáit említsem: 2001. szeptember 11-e kapcsán már készült egy-két kínosan üres rövidfilm a 11"09'01 című filmfüzérben, egyértelmű bukást könyvelt el a fiatal magyar rendező-generációt tömörítő Jött egy busz; de hogy egy még vaskosabb kudarcot említsek: gondolkodtunk mi már arról, hogy mit jelent nekünk Európa, de az aztán tényleg szégyen volt. Nem is maradt meg belőle más, mint egy vita arról, hogy 2003 szeptemberében a velencei filmfesztivál szakmai közönsége fütyült-e, vagy csak csendben feszengett az Európából Európába című magyar szkeccsfilm vetítése alatt.

Most, a Visions of Europe című európai összefogást látva legalább azzal nyugtathatjuk magunkat, hogy nemcsak a mi rendezőink szenvednek kínos gondolattalanságban, amikor efféle felkérést kapnak. Jobb lenne ezt reklámszakemberekre bízni, de a producereket magasztosabb ambíció hajtja: Európa legjobb rendezőit akarták. A 25 fős listán - melyen minden tagország képviselteti magát - olyan nevek találhatók, mint Peter Greenaway, Aki Kaurismaki, Tarr Béla vagy a legújabb német sztárrendező, Fatih Akin (Fallal szemben). A többség azonban számunkra ismeretlen - ami persze nem baj, közülük néhányan sokkal jobban oldották meg a feladatot.

Legyünk pozitívak, kezdjük a jobbakkal: személyes kedvencem a szlovén Damjan Kozole munkája. Története szerint két munkás érkezik a folyópartra, hogy egy táblát helyezzen a horvát-szlovén határon. Az új szlovén tábla már kék színű, és csillagok ékeskednek rajta. Büszkén verik a földbe, miközben a túlpartról horvát barátjuk nézi őket irigykedve. Vegyes érzelmeinek hangot is ad valami olyasmivel, hogy "De jó nektek, ti már benn vagytok az EU-ban!" A szlovénok viszonozzák az irigy indulatot: "Ti meg a futball-világbajnokság döntőjében vagytok benn!" Aztán megállapodnak abban, hogy mindketten jobban örülnének a másik ország sikerének.

Damjan Kozole: Evropa (Szlovénia)

"A szomszéd füve mindig zöldebb" ősi igazságára a többi kelet-európai ország is utalhatott volna, de nekik más jutott eszükbe. A csehek például azt a - kissé idegesítő - ötletet valósították meg, hogy az országukban működő külföldi kulturális intézetek vezetőit felkérték egy közös dal eléneklésére. Persze külön-külön vették fel az amatőr művészek produkcióit, majd egybekeverték a szólamokat, és csodák csodájára fülrepesztően hamis kórus kerekedett belőle. Hogy mi következik ebből? Világos: az Unióban is mindenki mást akar.

A szlovák filmben egy 16 éves falusi lány szeplőtelen fogantatásáról értesülhettünk, akinek senki sem hitte el - beleértve a helyi papot -, hogy valóban szűzen érte a szerencse. A kételkedő papot aztán meg is rótta a sors, mert percekkel később pöttyös bögréje magától felemelkedett az asztalról. Ezzel - gondolom - azt akarta kifejezni a rendező Martin Sulik (A kertben), hogy csodák márpedig vannak: lám, ők is bejutottak az EU-ba.

Azt hiszem, ezek után méltán lehetünk büszkék Tarr Bélára, aki a tőle megszokott magas színvonalat és filozófiai mélységet hozta, ráadásul jól mérte fel azt is, hogy 5 percben csupán egy mondat fér ki az ő tempójával. Prológus című filmjében egy hosszú, tömött sort látunk, csupa meggyötört, kifejezéstelen arccal, majd lassan kiderül, hogy a sorban állók kenyérre és tejre várnak. Mi a szegénységet visszük az EU-ba.

Tarr Béla: Prológus (Magyarország)

Peter Greenaway ehhez csak annyit fűz hozzá: szerinte már el sem férünk a zuhany alatt. Alkotásában húsos, hájas, öregedő emberek állnak egy zuhanyrózsa alatt, de hiába jönnek egyre többen, a víz mennyisége véges. Mire a fiatalabbak is megérkeznek, már el is fogy, senkinek sem jut többé az égi áldásból. Ha jól értelmezem, a mester nem volt híve a bővítésnek.

A filmek jelentős hányada egyébként a bevándorlás problematikájával foglalkozott, hol konkrétan, hol szimbolikus megfogalmazásban. Ezt a témát járta körül az osztrák, a francia, a görög, a portugál és az ír rendező; a luxemburgi és a spanyol pedig az unión belüli vándorlásról beszélt. Volt, aki egyszerűen csak interjút készített az országában élő külföldiekkel a beilleszkedésről; más egy prédikációt tartott arról, hogy a menekültek is emberek; és volt, aki úgy akarta az együttérzésünket kiváltani, hogy dokumentarista eszközökkel mutatta be a harmadik világból érkezők sorsát. Végül persze olyan is akadt, aki rövid történetbe ágyazta sanyarú helyzetüket.

Az viszont, aki végül konkrétan a menekült-ügy áldozata lett, Theo van Gogh (akit iszlám szélsőségesek gyilkoltak meg), egész másról beszél ezúttal: egy Euroquiz nevű vetélkedőbe csöppenünk, amelynek résztvevője egy komoly pszichés gondokkal küzdő asszony és egy amerikai módra mosolygó, ostoba műsorvezető hölgy. A jelenet annyira abszurd és félelmetes, hogy akármiről szólhat - ha kell, akkor mondjuk az Európai Unióról. De sokkal inkább az USA-ból érkező impulzusokról, melyek Európát rég bekebelezték.

És persze be kell vallanom, hogy egynéhány alkotás mondanivalóját nem sikerült kihámoznom. Így az általam egyébként nagyra tartott Fatih Akinét sem, akinek Die bösen alten Lieder (A gonosz régi dalok) című fekete-fehér filmetűdjében egy excentrikus énekesnő Heine egyik versének Schumann által megzenésített változatát adja elő, és közben forog vele a világ. Mindez egy patinás színházépületen belül. Gondolom, ezzel az európai kultúrára utalhatott. Vagy nem.

Fatih Akin: Die bösen alten Lieder (Németország)

Aki Kaurismaki, a finnek büszkesége is zavarba hozott: ő egy kis portugál közösségről mesélt, mely már az Unió létezése előtt is útlevél nélkül vándorolt. A svédek rendezője kimondottan a birkák és marhák több százéves jelentőségéről és vándorlásairól beszélt, a letteké pedig úgy gondolta, elég, ha tablóképeket mutat, több szót nem is érdemes vesztegetni a témára.

Nem tudom elképzelni, milyen közönségnek szól a Visions of Europe, azt meg végképp nem, hogy mit fog kapni általa. Propagandacélokat végül is nem szolgál, mert az öntudatos rendezők inkább szkeptikusnak, mint lelkesnek mutatkoznak az unióval kapcsolatban. Mindenesetre elkészült a mű, dobozban van, és az ufók majd alkothatnak egy képet rólunk.

Gyárfás Dóra