- Remélem, nem bántom meg, de az Intim vallomások tipikus vasárnap délutáni film. Kellemes, de nem túl felkavaró élmény - nem hinném, hogy ez élete főműve.
- Tény, hogy nem egy nagyszabású film, de nem is lehetett az, hiszen az elsődleges célom az intimitás megteremtése volt. Minimalista alkotásnak készült - és még így is sikerült befutnia Franciaországban. De valóban nem tervezem, hogy a jövőben hasonlóan kis produkciókat rendezzek.
- A történet már olyan szinten minimalista, hogy akár kamaradarab is lehetne valamelyik színházban. Önöknél is szokványos, hogy egy filmrendező alkalmanként átrándul a színházi világba - mint Magyarországon?
- Én eddig három színházi előadást rendeztem, és nagyon élveztem. Szívesen folytatnám ezt a tevékenységet. De az Intim vallomások - úgy érzem - sok filmes eszközt felhasznál.
- Ön mindig a legnagyobb francia színészekkel dolgozik - Juliette Binoche-tól Fanny Ardantig. Hogyan választ színészt a filmjeihez?
- Van, amikor a színész ihlet meg, van, amikor csak megvalósítja az elképzeléseimet. A lány a hídon főszereplője, Vanessa Paradis például olyan különleges jelenség, aki nagyban befolyásolta a rendezést. A forgatás során folyamatosan inspirált, hatással volt rám. Az Intim vallomások főszereplői nem változtattak semmit az eredeti terven.
- Patrice Luchinit korábban csak gonosz, intrikus szerepekben láttuk. Furcsa volt, hogy itt ő a hősszerelmes.
- Patrice egy rendkívül dinamikus ember, imád beszélni, buzog benne az energia. Nem volt könnyű a számára, hogy ezúttal vissza kellett fognia magát, és tartalékolni az energiáit.
Fabrice Luchini és Sandrine Bonnaire az Intim vallomások-ban |
- Szerintem Sandrine Bonnaire sem tipikus hősnő - vannak nála sokkal vonzóbb, szebb színésznők Franciaországban.
- Sandrine fantasztikus átalakuláson megy keresztül a filmben: eleinte lógó göncöket visel, olyan, mint egy sebzett macska. Szép fokozatosan kinyílik, mint egy virág, ledobja a gönceit, valósággal kivirul. Egy másfél órás sztriptízt hajt végre a szó szoros és átvitt értelmében. Engem teljesen lenyűgözött az alakítása, az az ellentmondásos játék, amit a férfivel folytat a történt legvégéig. Hol támad, hol visszahúzódik; hol ezt mondja, hol azt. Kiszámíthatatlan dinamikája van.
- Mennyire érzi hitelesnek a történetet? Hisz abban, hogy az ember élete más irányt vehet, ha rossz ajtón csönget be?
- Én hiszek a véletlenekben. Úgy gondolom, aki a véletlenben hisz, az a szerencsés fordulatoknak is esélyt ad az életében. Aki pedig nem hisz benne, az elfogadja, hogy az élete predesztinált, a fordulatok előre elrendeltek, ezáltal nem tartogatnak túl sok meglepetést. Jó, persze az igaz, hogy ha a valóságban csönget be valaki rossz ajtón, akkor pillanatok alatt tisztázza a félreértést, és kihátrál a történetből. Szerencsére filmen bármi megtörténhet, akár az is, hogy ott ragad, és új hagyja magát új élményekkel találkozni. Én valójában ezt akartam megmutatni: mi lenne, ha nem futamodnánk meg egy ilyen helyzetben.
Sandrine Bonnaire az Intim vallomások című filmben |
- Az ön életében volt már erre példa?
- Persze, hogy volt, de most hirtelen nem tudnék konkrét esetet említeni. A lényeg, hogy nyitott szívvel kell járni-kelni a világban.
- A kambodzsai útja, és az ebből készült filmje nem egy hasonló véletlen szüleménye?
- De igen. Az öcsém nyolc éve él Kambodzsában, és mindig hívott, hogy látogassam meg - valamiért csak most tudtam rá időt szakítani. Film pedig nem készült volna belőle, ha nem épp most hallom meg azt a zeneművet, ami a számomra bámulatos összhangba került a kambodzsai élményeimmel. A Dogora - Ázsia arcai véletlenek láncolatából született, miközben tele fiókom megvalósításra váró forgatókönyvekkel, amikből lehet, hogy sosem lesz film.