Patrice Leconte: Másfél órás sztriptíz

Egy nő tévedésből rossz helyre csönget, és a pszichiáter helyett egy könyvelőnek önti ki a szívét - és szexuális problémáit. A történetet Patrice Leconte rendezte, és Intim vallomások címmel futott nyáron a mozikban. Ezen a héten pedig Dogora - Ázsia arcai című új munkája érkezik hozzánk, melyet kambodzsai élményei ihlettek. Egy pesti szállodában faggattuk a rendezőt a két filmről.

- Ha valakit olyannyira lenyűgöz egy ország, mint Önt Kambodzsa, akkor miért nincs szüksége annak a hangjaira, zajára? Miért csak a vizuális élményt tartotta meg belőle?

- Mert mindenképp el akartam kerülni a tipikus dokumentumfilm látszatát is. Ha használom a felvett képek hangját, akkor az óhatatlanul dokumentarista jelleget kölcsönöz a filmnek. Az én célom pedig az volt, hogy az első benyomásaim, érzelmeim hangulatát adjam vissza, és ehhez a legjobb eszköz a képek és a zene összhangja. A zenét így is gyakran kevertem az atmoszféra zörejeivel, de ez csak gazdagításra, a hanganyag sűrítésére szolgált.

- A dokumentumfilm műfaja ezek szerint távol áll Öntől...

- Egyrészt tényleg nem készítettem még soha dokumentumfilmet, csakis fikciót; másrészt a képesség is hiányzik belőlem hozzá. Mint mondtam: a Dogorá-val a célom sem a dokumentálás volt, hanem érzelmek felidézése.

- Bennem a film azt az érzetet keltette, amikor nem tudok betelni egy idegen kultúra csodáival, izgalmas idegenségével. Önnek sikerült teljesen kielégülnie ezzel a látvánnyal, mire elkészült a Dogora - Ázsia arcai?

- Igen, a forgatás és a vágás kétségtelenül eljuttatott a telítettség érzéséhez.

- Ha valaki, akkor Ön tipikusan francia filmeket rendezett eddig. Miért épp ez a kultúra ragadtatta arra, hogy kitörjön a sajátjából?

- Valami megfogott a kambodzsai életérzésből, és nem hagyott nyugodni. Nehéz megfogalmazni, hogy mi is valójában, de talán az a harmónia, ahogy az emberek együtt élnek szegénységgel. Valamiféle boldogság sugárzik belőlük még a legnyomorultabb helyzetben is. Nem hasonlítgatják magukat más népekhez, más országok lehetőségeihez, állapotához. Ellentétben velünk, európaiakkal, akik folyton a szomszédot méregetjük, és magunkat mindig a másikhoz viszonyítjuk. Számomra Kambodzsa legmegrázóbb tulajdonsága a szépség és a szegénység keveredése. A film egyik jelenetében a szeméttelepen élő családokat látjuk, amint egész nap guberálnak. Ahogy elnéztem ezeket az élelem és tárgyak után kutató gyerekeket, valami éteri kecsességet és eleganciát fedeztem fel bennük. Bámulatos előkelőséggel tudnak lehajolni valami használható után, és aztán a fejükre tenni, hogy arrébb szállítsák. Szép és szörnyű egyszerre.

- Nem hallott esetleg a Dallas Pashamende című filmünkről? Az épp egy ilyen szeméttelepen játszódik, de fikció: egy szerelmi történetet mesél el.

- Nem, nem hallottam róla, de nagyon érdekelne.

- Ön mire készül még a jövőben?

- Van három-négy filmtervem, és ha ezeket megvalósítottam, abbahagyom a filmezést. Ellőtte még szívesen dolgoznék újra Daniel Auteuille-jel, Vanessa Paradisszel és Sandrine Bonnaire-rel.

- Miért készül abbahagyni a filmkészítést? Mit akar csinálni utána?

- Drámát szeretnék írni, aztán színházban megrendezni. Igazság szerint évek óta erre készülök, de sosem jut rá időm. A filmkészítés egy rendkívül fárasztó, nehéz munka, és én nem szeretném megvárni, hogy már ne legyen rá elég energiám. Nem szívesen szembesülnék az erőm fogyásával. Nem akarom magam gyengének látni.

Gyárfás Dóra