Tét nélküli utazás

Wim Wenders gondolt egyet, és kultikussá vált sikerfilmje húsz éves évfordulója alkalmából remake-elte a Párizs, Texast. Legalábbis ezt az érzetet kelti legújabb darabja, a Kívül tágasabb, amelyben egy idősödő férfi keresi elveszített emberi kapcsolatait és önmagát. Nagy kár, hogy Wenders mára elveszítette stílus- és arányérzékét, és az új darab legfeljebb az egykori, szomorú karikatúrájaként értelmezhető.

A nyitó képsoron egy sivatagi sziklafalban két szélmarta nyílás, mint hatalmas szempár néz le a westernfilmet forgató stábra. A főhős, a vén cowboy vágtázva távozik a színről. Szenvtelen, végtelenbe nyúló, mozdulatlan sivatag és nyughatatlan, mozgásban levő, kereső emberek. Meglehetősen egyszerű az ellentétpár, és sajnos ez a film legkifinomultabb, legszebb jelenete, innentől már nem megyünk mélyebbre. Az elvesztett szerettein keresztül saját magát kereső, kiégett színész útnak indul. Howard egyedül suhan az éjszakai sztrádán, és hogy mindenki megértse az üzenetet, aláfestésként egy fiatal férfi - akiről később megtudjuk, nem más, mint a fia - a magányról énekel.

Először Nevadába utazunk Sam Sheparddal, aki nem csak a forgatókönyvet írta, mint anno a Párizs, Texas-nál, hanem ezúttal maga játssza a főszerepet is. Rövid látogatást teszünk az édesanyánál, aki felvilágosítja a fiát, hogy egy húsz évvel korábbi futó kalandjából fiúgyermeke született, innen tovább megyünk Montanába, ahol először megleljük a régi szeretőt, majd a fiút, végül ráadásként egy lánygyermek is képbe pottyan. A nagy baj ezzel az utazással, hogy a legvégéig sem jövünk rá, mire föl rángatnak minket keresztül-kasul az Egyesült Államokon, mert nem kerülünk közel se az úttévesztett apához, se a gyerekeihez, akik kénytelenek voltak nélküle felnőni.

A rosszul megírt dialógusok mondatai üresen, hiteltelenül csengenek és a színészek csak vergődnek egy ilyen hasznavehetetlen eszközzel a kezükben. A nevetségessé válást csak a Howard édesanyját alakító, rövid ideig vásznon levő Eva Marie Saint kerüli el, aki elegánsan hozza ki a lehető legtöbbet kis szerepéből. A régi szeretőt alakító Jessica Lange folytonos zavart nevetgélése eleinte érthető, később egyre groteszkebbé válik - nem értjük, kicsit zavarodott ez a nő, vagy ez kikacsintás a néző felé, mintegy jelezvén, hogy "igen, tudom, hogy ez az egész egyre kínosabb"? A hirtelen apja létezésével szembenézni kénytelen Earl (Gabriel Mann) dühét is értjük már akkor, amikor üvöltözik az éjszakai mulató előtt, ahol esténként fellép, de a túljátszott jelenetben, amikor lakása teljes bútorzatát kihajigálja az ablakon, már elveszíti a hitelét.

Sam Shepard és Jessica Lange a filmben

A túlmagyarázás, a helyzetek és érzések szájbarágása lesz az összes figura veszte, akik közül a legkínosabb talán a Sky névre hallgató lány (Sarah Polley). Sky, hóna alatt egy kék urnával mászkál városszerte, ami már önmagában elég ahhoz, hogy saját paródiájává váljon. A megfelelő pillanatban persze be is mutatja Howardnak: "ez itt az anyám", de az ő történetéről még annyit sem tudunk meg, mint Earléről. Említésre méltó még Tim Roth, aki egyszerűen borzasztó a forgatásról megszökött, Howard után nyomozó biztosítócég alkalmazottjának epizódszerepében. Miközben a mellékszereplők ripacskodnak, Howard figurája teljes passzivitásával válik légneművé, nem kezdeményez, de nem is szenved, várjuk tőle az emberi gesztust, amely megfoghatóvá teszi a létezését, de ez sosem jön el.

A tét nélküli filmet a finálé emeli át a botrány kategóriájába: először Earl, majd Sky ad elő egy-egy monológot az apa nélkül felnövő gyermek sorsának nehézségéről, ezután a biztosító bilincsbe verve elszállítja apucit, hogy végül a két testvér és Earl barátnője egy kocsiban ülve, vígan énekelve a "Ki is az a Howard?" refrénű nótát, elszáguldjanak a naplementébe. Mert akkor most már nyilván minden a legnagyobb rendben van.

Bujdosó Bori