Ha nagy leszek, rendező leszek

Susan és Arin egy huszonéves New York-i művészpár, akik az interneten ismerték meg egymást. Kapcsolatuk és művészetük kezdettől fogva egymástól elválaszthatatlanul fejlődött, és egy közös filmben teljesedett ki, amelyik - természetesen - a kapcsolatukról szól.

Ami Amerikában egykor a hollywoodi stúdiók, az általuk favorizált sztárok és rendezők privilégiuma volt, azt a hetvenes évektől kezdve független stúdiók és alkotók is művelik, napjainkban pedig szinte bárki belevághat. A digitális videokamera elterjedése, az olcsó számítógépek, könnyen elérhető szoftverek és az internet mind segítenek abban, hogy aki komolyan gondolja, hogy filmet akar csinálni, belekezdhessen akár saját zsebből is. Egyre több fiatal rendezőaspiráns dönt úgy, hogy rokonok, barátok segítségével összekaparja azt a néhány tízezer dollárt, ami alsó hangon szükséges egy filmhez, és valóra váltja az álmát. Így tett Susan és Arin is.

Susan már kisgyerek kora óta fogékony volt a művészetre, és szülei támogatták, akár zongorázni, akár balettozni, akár csellózni szeretett volna éppen. Miután elköltözött otthonról, pincérkedésből tartotta fenn magát, de egyre nehezebbnek bizonyult összeegyeztetni az alkotást az anyagiak előteremtésével, és ez végtelenül frusztrálta a lányt. Arin elzárkózott a világ elől, próbált alkotni, de közben azon gyötrődött, hogy nem tud kapcsolatot teremteni másokkal, és emiatt a művészete is értékét veszti. Susan és Arin egy egyedülállók számára fenntartott chatoldalon találkozott.

A két fiatal eleinte abban állapodott meg, hogy nem találkoznak, és csak művészi önkifejezési formákon keresztül kommunikálnak egymással. Írások, rajzok, animációk cseréltek gazdát a virtuális térben. Egy idő után feladták eredeti elképzelésüket, személyesen is találkoztak, és pár lett belőlük. Körülbelül fél éve jártak együtt, amikor megszületett az ötlet, hogy egy közös projektbe fogjanak: filmet akartak rendezni saját kapcsolatukról. Mindketten otthagyták munkahelyüket, és megspórolt 10 000 dollárjukhoz a jó öreg Kevin Smith-módszerrel - hét hitelkártya keretét kimerítve - további 55 ezret gyűjtve nekikezdtek a filmkészítésnek.

A Four Eyed Monsters (Négyszemű szörnyetegek) azt próbálja megragadni, ahogyan a kommunikáció és a közös alkotás segítségével kettejük különálló valóságaiból egy közös fantáziavilág bontakozott ki, ahogy a két személy egy négyszemű lénnyé olvadt össze. A film fikció és valóság ömlesztése, tartalmaz olyan felvételeket, animációkat, amelyeket egymásnak-egymásról készített Susan és Arin kapcsolatuk kezdeti szakaszában, és szerepelnek benne olyan felvételek is, amelyek utólag rekonstruálják az eseményeket. Az igazán izgalmas a projektben az, hogy a film elkészülése és utóélete során szinte elmosódtak a határok a két ember valós kapcsolata és a fikció között.

Arin és Susan kommunikál

Hiába vetítették a filmet sikerrel a tavalyi Slamdance fesztiválon (a Slamdance a Sundance-szel egy időben és egy helyen rendezett "még függetlenebb" filmek fesztiválja), majd más filmfesztiválokon is, egy forgalmazó sem vásárolta meg az alkotást. Susan és Arin ezért rövidfilmek (de nevezhetjük videoblognak is) gyártásába kezdett, amelyekben elmesélik a film készülésének körülményeit és a fesztiválokon szerzett tapasztalataikat. Céljuk az, hogy a filmjük honlapján, illetve iPodon ingyen megtekinthető videók segítségével népszerűsítsék a Four Eyed Monsters-t, és így előbb-utóbb találjanak egy vállalkozó szellemű forgalmazót, aki eljuttatja filmjüket a mozikba.

Talán a legérdekesebb rész az eddig letölthető rövidfilmekből (számuk még gyarapodni fog Susan és Arin ígérete szerint) az, amelyben Arin arról beszél, hogy a film készítése hatalmas stresszt jelentett mindkettőjüknek, és kapcsolatuk megingásához vezetett. A párkapcsolat és a párkapcsolatról szóló film annyira egymásba folyt, hogy érezték, ha a filmet nem sikerül közösen elkészíteniük, kapcsolatuknak is lőttek. Ezért úgy döntöttek, "félreteszik" a kapcsolatot, és minden erejükkel a film elkészítésére összpontosítanak. Az egyik felvételen Susan szülei is megszólalnak, akik továbbra is lányuk mellett állnak, ha aggódnak is a felhalmozott adósság miatt. A két fiatal időközben kiadta New York-i lakását, és beköltözött Susan szülei házába, hogy csökkentsék költségeiket.

Bár még nem mondtak le arról, hogy forgalmazót találjanak a filmnek, ami egy csapásra megoldaná a problémáikat, jelenleg a két fiatal művész némiképp keserűen nyilatkozik a projektről. Susan arra a kérdésre, hogy megcsinálták volna-e a filmet akkor is, ha előre tudják, hogy ez lesz a vége, így felel: "A válasz: nem. Az nem elég, hogy a filmünk viszonylag sikeres volt a fesztiválokon. Ettől eltekintve csak pusztába kiáltott szó maradt, amiért súlyos árat kell fizetnünk." Mint az Susan és Arin történetéből is kiderül, valóban nem lehetetlen megvalósítani a filmrendezés álmát, de hogy megéri-e, az már egy másik kérdés. Ma, amikor már a független forgalmazók sem szívesen vállalják szokatlan, kísérleti jellegű filmek bemutatásának rizikóját, a bátor filmkészítő Susan és Arin cipőjében találhatja magát egy kész filmmel, amit senki nem fog látni.

Bujdosó Bori