Szex, drogok és country

Egy fekete ruhás country-legenda megállíthatatlanul keresi a szerelmet, megtalálja, és vár rá 12 hosszú évet. Zenés film nem csak country-fanatikusoknak, avagy hogyan lett A listás színész River Phoenix lapos tekintetű öccséből.

Reszketnek a börtönablakok, vibrál a szögesdrót. A kőfalakon egyre erősebben tör át a basszus és a dob tompa dübörgése, a rabok bakancsa lassan lyukat üt a linóleumba. A helyszín a Folsom állami börtön, Kalifornia, 1968. Johnny Cash életrajzi filmjét itt kezdi James Mangold rendező, a csúcson, néhány pillanattal egy legendás koncert előtt. A zenészek már játszanak, az énekes még sehol: Cash (Joaquin Phoenix) gyöngyöző homlokkal, csukott szemmel simogatja a rabok üres munkapadján rámeredő fűrész élét. Emlékezik, nekünk pedig megmutatják az emlékeit: megnézhetjük, hogyan jutott el az arkansasi gyapotföldekről ideáig.

A nyughatatlan klasszikus amerikai mozi a senkiről, akiből minden lesz és mindörökké. Mégsem a feketében lépkedő countryénekes pályája miatt ülünk be a filmre: A nyughatatlan igazából szerelmi történet sok akadállyal és egy jól megérdemelt, végsőkig késleltetett happy enddel. Johnny Cashé, aki fiatalon nősült, és négy lánya született az első házasságából, és June Carteré (Reese Witherspoon), a sikeres countryénekesnőé, aki több váláson is túl volt, amikor végül ők ketten összeházasodtak. Mangold erre a kapcsolatra koncentrál, azt a 12 évet mutatja be, amíg June és Johnny végre egymáséi lehetnek.

Teljesen mindegy, hogy szeretjük vagy nem szeretjük a countryt - a zene akkor is mellékszál, ha a számokat a két színész maga adja elő - meglepően jól. Ennyi a történet: a karikás szemű, heves férfi akar egy kirobbanóan józan, vidám nőt, és addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi. Witherspoon lubickol June szerepében, törékeny és acélkemény egyszerre, káprázatos, éles hangon énekel, és hátborzongatóan jól nyújtja el a déli magánhangzókat. Mégis Phoenix az, aki beszippant, aki alulról induló, lapos pillantással beleszalad a szemünkbe, és onnantól kezdve képtelenség nem odafigyelni minden rezdülésére.

Joaquin Phoenix és Reese Witherspoon | Még több kép

Mindegy, milyen volt az igazi Cash, ez Joaquin Phoenixé, pont. Intelligensen, jól szabályozott energiákkal építi fel a szerepet, az embert, a hőst. Jó példa erre az a jelenet, ahol Johnny Cash (vagyis akkor inkább még csak John R. Cash, foglalkozása: háztartási gépekkel házaló ügynök) először énekli el a Sun Records vezetőjének az első dalát, az első nagy sikert, a Folsom Prison Blues-t. Belevág tétován, fakó, semmilyen hangon, reszket és fél. Aztán megindul, belekapaszkodik a saját szavaiba, felmászik a dal tetejére, és a végén ott áll Johnny Cash, a countryénekes. Konok, vonzó, megállíthatatlan.

A nyughatatlan tisztességesen megcsinált mozi; finom részletekkel dolgozik, és végül szépen kielégít. Nem lep meg, nem vág a földhöz, azt kapjuk, amire befizetünk: rocktörténelmet (a tacskó Elvisszel, Orbisonnal, Jerry Lee Lewisszal csomagolva), Mexikóból csempészett amfetamin tablettákat, és főleg szerelmet. Nem mentes a hibáktól sem - jó húsz perccel hosszabb a kelleténél, a Johnny loves June-vonal érdekében pedig elsekélyesíti Vivian, az első feleség karakterét, és örökké elégedetlen hisztérikát csinál belőle. Istenem, sóhajtjuk, ez van, belefér. Mondom, a lényeg, hogy Johnny szereti June-t.

Mesterházy Lili