Szexmentes kéjelgés

Csak gyerekeknek: a tizennyolcadik századi kalandor röhögne a legjobban Lasse Hallström kilúgozott Casanova-vígjátékán. A testiséget legyőzik a kiskorú poénok.

Velence, 1753. A feketeharisnyás Heath Ledger kibomlott ingben menekül az apácazárdából, hamvas lányok ájult sóhaja kíséri, nyomában liheg a vérszomjas Inkvizíció. Igen, ez Casanova, a legendás szerető és kalandor, akit még Zoltán Erika is megénekelt. De a klasszikus, jól bevált, kezdő képsorok után hamar vált a szín: Lasse Hallström verziója a zárdából egy egyetemi előadás közepére dobja a háztetőkön menekülő nőfalót, ahol éppen a férfi ruhába bújt Francesca Bruni (Sienna Miller) botránkoztatja meg a hallgatóságot a női egyenjogúságot hirdető tételeivel. Itt a sztori: Casanova belebolondul a feminista Francescába, és megtanulja, mi az igaz szerelem, hiszen a lelke mélyén mindig erre vágyott.

Na persze. Casanova. Hallström cukormázas moralizálása határozott mozdulattal heréli ki a főhőst, és pisztáciás Mozartkugelt nyomkod a golyói helyére. Ledger szexi színész, jó is lehetne, de itt kihúzzák a lába alól a talajt. Ebben a forgatókönyvben vége a megszállottan nyargaló üzekedésnek, a csábítás most egyetlen, szent célpontra összpontosít, Francescára (különben is, minden szerelem úgy indul, hogy ez lesz az igazi, nem igaz?). De ez a központi szál furcsán elmozdul és a felejtés határára sodródik: Casanova és Francesca alig találkoznak és ha igen, gyakorlatilag nem történik semmi. Sienna Miller sem találja a helyét, élettelen a játéka, inkább magába fordul, amíg Ledger esetlenül kerülgeti. Nincs izzás, nincs harc, nincs szex. Hallström időről-időre megmutatja, ahogy a Szent Márk téren bábosok szórakoztatják a velenceieket a zaftos Casanova-sztorikkal - kínos, de még ezekben a fabábokban is több a vér, mint a színészeiben.

Ha egy Casanova-filmben nincs szex, mi marad? Velence és a mellékszereplők. A díszlet nagy műgonddal készült, szép, mint egy festmény, sehol egy korhű kutyaszar vagy mosléktócsa, de gondolom, mostanra már kiderült, hogy ez nem az a film. Hallström Casanová-ja prűd kis mozi, fodrokkal és lábujjhegyen pipiskedő érzelmekkel. A testiséget még jelzés szinten sem tudja kezelni; ha egyszer rászánja magát, idétlen túlzásokba esik. Az egyik ilyen jelenetben Casanovát leszopják az asztal alatt, miközben leendő apósával és anyósával és Francescával társalog, de ehhez az kell, hogy úgy ugráljon az a szerencsétlen asztal, mintha egy hiperaktív szellem rángatná egy jólsikerült szeánszon. Túl kevés és túl sok.

Casanova | Heath Ledger és Oliver Platt

A sztorit nem is a két főhős, hanem a többiek viszik előre: Francesca kérője, a zsírkereskedő Paprizzio (Oliver Platt) és a szikár inkvizítor (Jeremy Irons), aki egyenesen Rómából érkezik, hogy bitófára juttassa az istentelen Casanovát. Platt is, Irons is élvezettel bohóckodnak, belecsapnak a szirupba és legalább egy kicsit felkavarják. Jó még Francesca kikapós anyjának szerepében Lena Olin is (aki így idősebb korára, egyre inkább hasonlít Fanny Ardant-ra, mint önmagára), tele van élettel, és könnyedén söpri le a színről a bágyadt Millert. Casanova szolgája, Lupo (Omid Djalili) is megbízhatóan, a bohózat szabályait követve játszik, szórakoztató.

Mert tényleg szórakoztató a film. Egy korhatár nélküli verzió, amire a gyerekkel is be lehet ülni. Disney-rajzfilm is lehetne: van benne anyai szeretet (igen, Casanova anyját is beleszőtték kerettörténetnek), elcsattan néhány szűzies csók, és lehet nevetni a dagadt emberen (Paprizzio-Platt). Csak ne lenne a címe Casanova.

Mesterházy Lili