A külső ember

A Universal stúdió okosan döntött, amikor valamelyik hollywoodi iparos helyett a Szemet szemért és a Malcolm X rendezőjére bízta A belső embert. Spike Lee feszes tempójú, izgalmas és szórakoztató bankrablós-túszejtős mozit rendezett, olyat, amilyet mindig várnánk Hollywoodtól.

Spike Lee legújabb filmje bizonyíték arra, hogy manapság, amikor a hollywoodi filmek többsége nézhetetlen önismétlésekkel van tele, jó zsánerfilmet is már csak azok a rendezők tudnak készíteni, akik kívülről jönnek: ők még nem fáradtak bele a kliségyártásba, csak alkalmi bérmunkában vállalnak el egy-egy megbízást egy nagy stúdiótól. A belső ember 100%-ig zsánerfilm, bankrablós akciómozi egyértelműen megkülönböztethető jókkal és rosszakkal, erősekkel és gyengékkel. És ilyennek tökéletes.

Vérpezsdítő ritmusú zenei aláfestéssel futnak a nyitó képsorok, amelyeken New York-iak végzik hétköznapi tevékenységeiket, közülük irányul rá a figyelmünk a néhány alakra, akik bankrablásra készülnek. Minden úgy zajlik, ahogy várjuk: a rablók gyorsak, cselesek és tökéletesen hajtják végre a bűntényt - ahogy Dalton Russell, Clive Owen figurája ígérte a sztorit felvezető bemutatkozása során, melyet már az előzetesben is láthattunk. A bankban rekedt alkalmazottak és ügyfelek ijedtek, de akad köztük, aki hősködni próbál, és pórul jár. A gépezet az ezer korábbi bankrablós filmből ismert módon működik. Jön a feketebőrű rendőr (Denzel Washington), akinek nagy lehetőség ez az ügy, ha megoldja, előreléphet végre a ranglétrán. Megkezdődik a macska-egér játék a dörzsölt túszejtő bankrabló és a nem kevésbé ügyes tárgyaló rendőr közt. Harmadikként egy iskolázott, félelmetesen magabiztos nő (Jodie Foster) érkezik a helyszínre, aki pontosan tudja, mit akar, de eszében sincs a rendőr orrára kötni.

Jodie Foster és Denzel Washington A belső ember című filmben

A film számos olyan társadalmi klisét felvonultat, amelyek már-már önmagukat parodizálják: az alacsonyról jövő, afroamerikai rendőr és a legmagasabb körökben mozgó fehér nő kommunikációja, a rendőrt otthon bilinccsel váró, selyemlepedőn heverésző macskanő, a tettre kész rendőr kollégák (élükön Willem Dafoe-val), a kelet-európai prosti, és végül, de nem utolsósorban a befolyásos, egyszerre visszafogott és fenyegető fellépésű bankvezér, akit Christopher Plummer formál meg, szokás szerint remekül. Washington teljesen beleolvad az alábecsült rendőr szerepébe, aki a végén természetesen megmutatja, hogy többre képes, mint amit kinéztek belőle. Foster lubickol a kőkemény, erkölcsi gátlásoktól mentes hárpia szerepében, kicsit ripacskodik, de ez belefér, csak aláhúzza a finom iróniát, amely végig érezhető a figurák megformálásán.

Spike Lee rendezése mellett, amely végig feszesen kézben tartja a sztorit, a figurákat és a figyelmünket, sokat köszönhet a film a forgatókönyvíró ügyességének, aki képes volt úgy alkalmazni az ismert formulákat, hogy újra izgulunk olyan eseményeken, amelyekhez hasonlókat már láttunk, és újra nevetünk olyan vicceken, amelyekhez hasonlókat már hallottunk. Hogy a film működik, az végül mégsem rajtuk, hanem Clive Owenen múlik. Tökéletes választás volt a szerepre: már akkor szimpátiát kelt maga iránt, amikor még nem ismerjük a sztoriját, csak érezzük, ez a fickó nem lehet rosszfiú. Kevesen mondhatják el magukról, hogy kezeslábasban, kapucnival a fejükön, maszkkal az arcukon, hátulról is sármosak. Owen közéjük tartozik, és csak emiatt fogadjuk el a figuráját már a kezdetektől fogva.

Clive Owen A belső ember című filmben

A belső ember-ben csak jelzésszerűen találhatók meg a Spike Lee munkáira általában jellemző jegyek - az etnikumok közti összeütközések ábrázolása, és az irónia, amellyel szereplőihez közelít -, viszont olyan, amilyennek minden hollywoodi filmnek lennie kellene. Végig izgalmas, mert a rablónak és a pandúrnak is drukkolunk, van benne erkölcsi tanulság, de a főhős vagánysága miatt nem fullad nyálba, a zene és a látvány hatásos, de nem hatásvadász (utóbbit Matthew Libatique-nek, a Rekviem egy álomért és a Telefonfülke operatőrének köszönhetjük), és jó érzéssel hagyjuk ott utána a mozit. Egy szórakoztató filmhez ez épp elég, és ritkán jön össze ilyen jól.

Bujdosó Bori