Cannes: Ökokatasztrófa és voyeurködés

A cannes-i filmfesztivál talán legfontosabb filmje Al Gore globális felmelegedés elleni harcát mutatja be úgy, hogy még mi is megértettük, a versenyprogram egyetlen elsőfilmje pedig glasgow-i életképet tár elénk, szokatlan szemszögből.

Al Gore utolsó figyelmeztetése

Akármilyen nagyképűen és egyben semmitmondóan hangzik is, ha egy jelzővel kellene illetni az An Inconvenient Truth című filmet, az a "fontos" lenne. Davis Guggenheim (a Deadwood című HBO-sorozat rendezője) dokumentumfilmje Al Gore globális felmelegedés elleni harcáról olyan alkotás, amelyet középiskolák (vagy akár általános iskolák) földrajzóráin kellene vetíteni, hogy a felnövekvő generáció valami hasznosat is tanuljon a magyarországi kőszénlelőhelyek bemagolása mellett.

Al Gore egyetemista korában, egyik tanárától hallott először a globális felmelegedésről, akkor, amikor legtöbben még nem tudtak a probléma létezéséről. Később elkezdett előadásokat tartani a témáról, és mára világszerte már vagy ezerszer mondta el különböző közönségeknek, amit a klímaváltozásról mindannyiunknak tudnunk kellene. A film gerincét az előadásokból összevágott részletek adják, melyekben Gore érthetően, konkrét példákkal illusztrálva mutatja meg a klímaváltozás drámai hatásait, mégsem ijesztget, inkább ironikusan tálalja az emberi nemtörődömség lehetséges következményeit.

Az előadásrészletek közé beékelődnek azok az epizódok, melyekben az egykori alelnök a magánéletéről beszél, és olyan élményeit meséli el, amelyek meghatározóak voltak abban, hogy ennek az ügynek szentelje magát. Ahogyan elmondja, hogyan veszítette el majdnem a hatéves kisfiát, és gazdálkodó apja hogyan állt le a dohánytermesztéssel, miután Al nővére tüdőrákban meghalt, az nem csak szívszorító, hanem azt a nagyon fontos igazságot is illusztrálja, hogy az ember lusta, és gyakran csak akkor hajlandó tenni valamit a nagy ügyekért, ha azok személyes fenyegetéssé válnak számára.

Al Gore és Grönland az An Inconvenient Truth-ban

Gore attitűdje az egész üggyel kapcsolatban végtelenül szimpatikus, kitartóan járja a világot az előadásával, és bízik abban, hogy városról városra, embertől emberig haladva, egy idő után a probléma megoldásáért tenni akarók száma elér egy olyan kritikus tömeget, amely átbillenti a mérleget a tétlenségből a cselekvésbe. Végül Gore-t azért is lehet tisztelni, mert csak annyit politizál, amennyit a téma miatt szükséges, és Busht - aki ellenében elveszítette a 2000-es elnökválasztást - csak konkrét, a témához kapcsolódó ügyekben kritizálja. Miközben azt hangsúlyozza, hogy a terrorizmus elleni harc mellett a környezetvédelemre is jelentős összegeket kellene szánni, megmutatja, hogy ha elolvad a Grönlandot fedő jégpáncél - amelyre a közeli jövőben lehet számítani, ha nem csökkentjük széndioxid-kibocsátásunkat -, akkor azt a területet, ahol a World Trade Center állt, víz fogja borítani. Az utolsó hasznos és szép megoldás a filmben, hogy a végefőcím alatt tippeket kapunk arra, hogy saját otthonunkban mit tehetünk a széndioxid-kibocsátás csökkentéséért. Ezek egyébként megtalálhatók az An Inconvenient Truth honlapján is.

A Dardenne fivérek legjobb tanítványa

A hivatalos cannes-i versenyprogramban szereplő egyetlen elsőfilm Andrea Arnold Red Road-ja. Nem egy Kutyaszorítóban, de pont annyit ad, amennyit egy tehetséges rendező szárnybontogatásától reálisan várhatunk: a művész egyéni érzékenységét már kiérezni belőle, de azt is, hogy a tanítómesterek hatásától még nem tudott teljesen elszakadni. Úgy tűnik, Arnold mesterei elsősorban a belga Dardenne fivérek voltak (akik egyébként A gyermek című filmjükkel elvitték a tavalyi cannes-i fesztivál fődíját), filmjének sztorija sok ponton mutat hasonlóságot a Dardenne-ek A fiú című alkotásával, és az operatőri munka is az ő stílusukat idézi: a jelenetek többségében kézikamera tapad rá a főszereplőre, és követi mindenhová kérlelhetetlenül (de erről akár Lodge Kerrigan Keane-je is eszünkbe villanhat, amely szintén Cannes-ban debütált tavaly).

Kate Dickie, Nathalie Press és Martin Compston a Red Road-ban

A Red Road az Advanced Party elnevezésű kísérleti projekt részeként jött létre, amelynek keretében három rendező készít három Glasgow-ban játszódó, digitális technikával felvett játékfilmet, amelyekben ugyanazok a figurák a főszereplők. A Red Road főhősének, Jackie-nek (Kate Dickie) olyan foglalkozása van, amely ritkán kerül a szemünk elé, ezért izgalmasnak tűnik: a glasgow-i térfigyelő kamerák egy kis csapata fölött őrködik naphosszat, sok kis monitoron követi a városban zajló eseményeket, és ha valami gyanúsat lát, kiküldi a helyszínre a rendőröket vagy a mentőket. Dupla voyeurködés ez tehát a néző számára (vö. Wim Wenders: Az erőszak vége): bekukkantunk az elsötétített fülkébe, ahol ez a furcsa tevékenység zajlik, és együtt figyeljük a glasgow-iakat Jackie-vel. A nő egy nap észrevesz valakit az egyik monitoron, akinek a látványa felzaklatja, követjük a tekintetét, majd amikor a valóságban is a férfi (Tony Curran) nyomába ered, nyakában lihegünk, és egyre feszültebbek vagyunk, mert még nem tudjuk, miért tesszük mindezt.

Kár lenne tovább mesélni a történetet, a film éppen a bizonytalansági tényező miatt működik. És persze az életszerűség miatt, amely már Arnold Wasp című, Oscar-díjas rövidfilmjében is a vászonhoz (vagy inkább a monitorhoz) láncolta a néző tekintetét, és amely persze a két kiváló főszereplőnek is köszönhető. Elhisszük, hogy Glasgow-ban pont ilyenek a fények naplementekor, hogy él a városban egy férfi, aki mindennap megsétáltatja a beteg kutyáját, és hogy főhőseink megélték mindazt, ami a végére kiderül a múltjukról. A Red Road szakmailag tökéletes, kerek elsőfilm, már csak egy kis plusz önbizalom kéne, hogy Arnold a következő filmjében ne féljen valami személyeset is mesélni nekünk.

Bujdosó Bori
Cannes, Franciaország