2. A nagy kékség: Amikor még Luc Besson művészileg is értékelhető filmeket készített, kortárs klasszikusnak kiáltották ki a delfinember történetét, akit hajt ugyan a versenyszellem, de végső soron mégis jobban vonzza a végtelen tenger, mint a földi boldogság. A tipikus nyolcvanas évekbeli jeleneteknél és a Dogma-filmekben száműzetését töltő Jean-Marc Barrnál lényegesen kegyesebb volt az idő a máig lenyűgöző és hipnotikus mélytengeri felvételekhez.
1. A tehetséges Mr. Ripley: A mongibellói (a valóságban Ischia szigetén forgatott) strandon pecsenyére sült amorózók között a világ hercege- és hercegnőjeként feszít a milliomos örökösfiú és kedvese, amikor cseppet sem véletlenül feltűnik a neonzöld fürdőnacis Ripley. A tenger tökéletes, az egész filmen végigvonuló metafora; ebben a jelenetben is csak annyit jegyez meg a felszínes Dickie, hogy leendő gyilkosa mennyire fehér, ám a felszín alatt már ott lappang, és a szikrázó napfényben is megvillan az irigységgel vegyes vágy és a naivitással vegyes kegyetlenség.
Érdemes megnézni az 1960-ban, Alain Delonnal forgatott francia verziót (Ragyogó napfény) is, de A tehetséges Mr. Ripley-nél hátborzongatóbb tengeri kéjutazásban aligha lehet részünk idén nyáron.
Onozó Róbert