Bágyadt ellenálló

Ki volt Mansfeld Péter? Mártír? Piti autótolvaj? Kitüntetett ipari tanuló? Forradalmár? Pelyhes bajszú szájhős? Anyuci nagyfia? Mindegyik, persze, de ez a Mansfeld című életrajzi moziból nem derül ki.

Bőrdzsekis, nyúlánk fiú néz maga elé elgondolkozva, körötte a többiek, négyen-öten, kisebbek-nagyobbak - ez Mansfeld és a bandája, "a magyar gengszterek", ahogy az egyikük később büszkén kijelenti. Egymást húzzák, vidáman merülnek el a gyerekes, testmeleg szájhősködésbben, együtt lógnak, együtt lesnek meztelen nőt, elkötik a kurvázó főrendőr kocsiját, az egyik még tiltott-hosszúra is növeszti a haját. De a Mansfeld, az alig tizennyolc évesen kivégzett Mansfeld Péter története nem itt, a kezdeteknél indul; Szilágyi Andor rendező jól eltalált kerettel látja el a filmet, az első képsorokkal megmutatja, melyik focimeccs járt éppen az eszében a népnek, amikor ismeretlen hőse a halál felé lépkedett.

Az ígéretes indítás ellenére aztán mégsem kerülünk közelebb Mansfeldhez: furcsa, de Szilágyi filmje után is megmarad ismeretlennek ez a fiatal, konok hős. A tizenkilenc éves Fancsikai Péter, aki előző filmjében Tibor néven hódított, itt megroppan a történelem és a tragédia súlyától: az első perctől az utolsóig bénultan, álmatag szemekkel úszik át a filmen. Túlságosan ügyel arra, hogy ne játssza túl a főhőst, agyonnyomja a felelősség, és ebből a feszült visszafogottságból egy halvány, érthetetlenül unott, átélhetetlen figura születik. Fancsikai Mansfeldje nem hiteti el a nézővel, hogy például a három évvel idősebb Blaski József (Pindroch Csaba pontos játéka) felsorakozna egy ilyen langyos, félárbócra eresztett szemhéjú bandavezér mögé, nem mutatja meg az életerőt, a tombolást, amit egy sikoltó gumikkal kilövő, fél perce elkötött autó volánja mögött érezhet az ember. Fancsikainak az első pillanattól "mártír" van angyali homlokára írva és ez nem ad elég erős súlypontot a filmnek, nem alapozza meg a fiú későbbi, a megpróbáltatások alatt mutatott, hősies, megtörhetetlen ellenállását.

Mansfeld Péter és bandája

Az igazi Mansfeld Pétert tizenöt évesen érte a forradalom, az ügyeskezű ipari tanuló (esztergályosnak tanult) összekötő volt a felkelők bázisai között, üzeneteket vitt, fegyvert, élelmiszert szállított. 1957-ben sorozatos lopásokat hajtanak végre a haverokkal, összesen 22 autót lopnak el, szolgálati fegyvereket zsákmányolnak, rablásokról álmodoznak. A bandát 1958 februárjában tartóztatják le, amikor néhány órára elrabolnak egy rendőrt, hogy aztán szabadon is engedjék, mert kiderül, hogy két kisgyereke van. Mansfeld nem ötvenhat őszén, hanem itt, a börtönben, a verések, a kihallgatások, a besúgók gyűrűjében válik igazi ellenállóvá, nemzeti hőssé a huszonegyedik század számára. Ez a kamasz hihetetlen erővel néz szembe fogvatartóival, beleröhög az államrend öklébe, nem mutat megbánást és az utolsó pillanatig védi a társait. A filmben ez nagyon ritkán csillan meg, Fancsikai inkább leszedált, mint makacs, inkább tompa, mint szívós.

És akik a másik oldalon állnak, akik a "magasabb szempontot" képviselik: Eperjes Károly játssza Bárányost, a bunkó felettest; karikírozott, bohózat-elvtársa nevettet, de nem különösebben árnyalja a képet - ő az ördög, a bebörtönzött gyerek az angyal. Erre Nagy Ervinnek volt inkább lehetősége, akinek talán a legjobb szerepet írták Mansfelden kívül: ő Fenyő főhadnagy, a kihallgatótiszt, aki tehetetlenül nézi végig, hogyan sodorja magát egyre nagyobb bajba a fiú. Nagy izgalmas, hiúz arcán jól váltakozik az értetlenség és a frusztrált gyűlölet, a szánalom és a düh, kár, hogy ez a szál elsikkad idővel. Nem bontják ki Nagy Ervin és Dimény Áron kettősét sem - Dimény a másik nyomozót, a hüllő Szautner hadnagyot alakítja, de nem kap elég időt a vásznon. A film sztárja, Maia Morgenstern Mansfeldnét, a fia szabadságáért küzdő, rettegő anyát játssza - megbízható, erős jelenléte jól összetartja a filmet.

Dimény Áron és Nagy Ervin

A végére hagytam a Mansfeld legnagyobb erényét: azt a rengeteg kiváló mellékszereplőt, akik brilliáns, pontos játékukkal komoly, átélhető pillanatokkal tűzdelték tele a történetet. Ilyen Seress Zoltán (az elrabolt rendőr), Balikó Tamás (a gumiarcú Bulovkin elvtárs), Széles László (Slezák bácsi, aki bemutatja, hogyan lett ügynök valakiből két perc alatt), Téri Sándor (Dr. Fáber, a szomorú szemű börtönorvos), Bán János és Szorcsik Kriszta (az ügyvéd és neje, akiktől segítséget kér Mansfeldné), és Jordán Tamás (a halálos ítéletet kihirdető, grízestésztát ebédelő bíró). Ők azok, akik életre keltik 1958-at, és nekik elhiszem, hogy ilyen volt, ilyenek voltak, ilyenek voltunk.

Szilágyi Andor filmje átgondolt, alapos párbeszédekkel, Medvigy Gábor operatőr lendületes képeivel és egy rakás jó színésszel indul hőse nyomába, de karizmatikus, erős főszereplő híján távolról mesél csak a tizennyolc évesen, "hajlíthatatlansága" miatt kivégzett Mansfeld Péterről. Ez az, ami kimaradt, egy hús-vér Mansfeld.

Mesterházy Lili