A film kezdete után egy-két perccel Clive Owen megáll egy londoni utcán, és tömény szesszel önti fel papírpohárban szállított feketekávéját. Egy anglicizmussal élve, ezen a ponton én azonnal "megvettem" a filmet: éreztem, hogy innentől mindent elhiszek neki, és vele vagyok. Nem azért, mert sok mindent megtudtunk a figuráról ebből a gesztusból, hanem mert miközben Theo ír kávéját készíti, mi megpillantjuk a háttérben Londont, ahogy 2027-ben fest majd. A világ, amit Alfonso Cuarón rendező és látványtervezői létrehoztak, egyszerűen ellenállhatatlan. Nem próbálják beadni nekünk, hogy húsz év múlva repülő taxikon fogunk közlekedni, robotok adják ránk a kabátot és gondolatátvitellel kommunikálunk egymással. Az ő Londonjuk olyan, mint a mienk, épp csak sokkal lerobbantabb. Szmogszínű, fakón reménytelen világ, amiben van pár olyan kütyü és kocsifajta, amit 2006-ban még nem árulnak.
A Földön már tizennyolc éve nem született gyerek, mert a nők pontosan senki által nem ismert okból meddővé váltak; az emberi civilizáció szép lassan elhal, mint a korhadó fa, amelyikből nem fakad friss hajtás. A világméretű káoszban már csak Angliában áll fenn viszonylagos rend, ahol a kormány kíméletlenül lecsap az illegális bevándorlókra - a metrómegállókban ketrecbe zárva várják elkerülhetetlen sorsukat, a deportálást -, és kellő rémületben tartja ahhoz az embereket, hogy ne szabaduljon el teljesen a pokol. Theóval váratlanul felveszi a kapcsolatot régi szerelme, Julian (Julianne Moore), és arra kéri, segítsen vízumot szerezni egy lány számára. A férfi belesodródik egy helyzetbe, amiről hamarosan kiderül, hogy sokkal nagyobb jelentőségű, mint gondolta volna: a bolygó egyetlen terhes nőjét kell biztos helyre juttatnia. Megkezdődik hát az emberi és földrajzi akadályokkal sűrűn tarkított utazás.
A viszonylag egyszerűen, egy szálon előremenetelő sztorit a gyönyörű látvány tartja életben. 109 percen át szájtátva lehet nézni a jövőbeli Angliát, amit tökéletesen következetesen raktak össze az alkotók, semmilyen disszonáns elem nem zavar be, egy hiba vagy butaság sincs, ami kirántaná a nézőt abból a hitéből, hogy ha kellően elcsesszük a dolgokat, húsz év múlva tényleg így nézhet ki a világ. Emmanuel Lubezki operatőr végig kézikamerával dolgozik, aminek a gyümölcse igazán a katartikus harcjelenetben érik be, amikor az operatőr észrevétlenül haditudósítóba megy át, bevisz minket az akció kellős közepébe, amibe annyira belefeledkezünk, hogy még a lencsére fröccsenő vércseppeket sem érezzük túlzásnak.
Owen mint Theo és Claire-Hope Ashitey mint Kee |
Owen remek alakítást nyújt, a szétcsúszott hivatalnok természetes elkerülhetetlenséggel folyik bele az egyre embert próbálóbb helyzetekbe, mesterkéltségtől mentes játékának is köszönhető, hogy hál' istennek nincs egy olyan patetikus pillanat, amikor a kisember hirtelen átlátja és felvállalja az emberiség megmentőjének a szerepét, ehelyett mindig csak apró, életszerű döntéseket hoz. Szinte elhisszük, hogy ha olyan ügyesen tudnánk futni vietnámi papucsban a sárban, mint ő, akkor akár mi is képesek lennénk erre a feladatra. Eláruljuk, Moore-t fájóan hamar kiírják a sztoriból, és bár ő is jó (mint mindig), ezúttal nem hagy mély nyomot, eltűnik, mielőtt még igazán megismerhetnénk. Nem meglepő persze, hogy az ő neve került a stáblista második helyére a terhes lányt alakító, a forgatás idején még csak tizennyolc éves, gyakorlatilag újonc Claire-Hope Ashitey helyett, aki ugyan sokkal több időt tölt a vásznon, de igazából csak asszisztál Owen filmjéhez. A sok epizódszereplő közül az egyetlen fajsúlyos az erdő mélyén megbújó, idilli házikóban élő öreg hippi, Jasper, aki fizikai és lelki értelemben is Theo mentsvára, egyetlen kötődési pontja egy letűnt, szebb világhoz. Hogy a figurát, akit Michael Caine formál meg, a megöregedett John Lennonról "mintázták", még belefér, inkább kedves tiszteletadás, mint olcsó poén, de az már kevésbé elegáns, hogy egy ilyen nagyformátumú színész feladata csupán annyi, hogy egy személyben gondoskodjon a film obligát vicces és torokszorító mellékszáláról is.
Michael Caine mint Jasper |
Cuarón szép filmet kerekít Az ember gyermeké-ből, de mégis kartávolságban tartja a nézőt mindvégig. Nagyon profi munkát végez, de nem rakja bele saját magát, bérmunka ez, mint volt tőle a Szép remények és a legutóbbi Harry Potter is; nem érezzük rajta a saját hangot, amit a nem feltétlenül jobb, de személyesebb Anyádat is című filmjén érezhettünk. Elszórakoztat, és bőven megkapjuk tőle, ami egy mozijegy áráért jár, de nem fájdul bele a szívünk, mint egy igazi nagy filmbe - pedig az ígéret benne van, lehetett volna akár az is.
Bujdosó Bori