Bond, se rázva, se keverve

A Casino Royale a legelső James Bond-sztori, a figura eredettörténete, amelyből megtudjuk, hogy ambiciózus proligyerekből hogyan lett a 007-es hidegvérű gyilkos és nőcsábász, és hogyan kapott rá a vodka martinira. Kár, hogy ezt végeérhetetlennek tűnő játékidővel, töménytelenül sok fölösleges jelenettel, és így végeredményben borzasztóan unalmasan sikerült csak vászonra vinni.

Két és fél órás akciófilmet készíteni merész dolog. Nem tudom, hogy Martin Campbell, a Casino Royale rendezője olvasta-e Sidney Lumet alapkönyvét, a Hogyan készül a film?-et, mindenesetre a rendezőlegenda kézikönyvében leszögezi, hogy alapos indok szükséges ahhoz, hogy az ember két óránál hosszabb filmet csináljon. Nos, az alkotóknak ebben az esetben nem volt igazi okuk erre, hacsak az nem, hogy három filmet akartak belezsúfolni egybe - egy hagyományos akciófilmet, egy feszkós krimit és egy könnyed romantikust. Ebből jó nem sülhetett ki.

A film első órája puszta bemelegítés autós és darus üldözésekkel, robbanásokkal, és pár pehelysúlyú gyilkossággal. A frissen 00-ás ügynökké kinevezett James Bond (Daniel Craig) sorban teszi el láb alól a B és Z kategóriás rosszfiúkat a szükségtelenül elnyújtott felvezetésben, a néző pedig a robbanások duruzsoló hangjára lágyan elszenderül. Pontosan egy órája megy a film, amikor arra ébredünk, hogy elkezdődött: Bond, oldalán a kormány pénzére vigyázó Vesper Lynddel (Eva Green) megérkezik a montenegrói Casino Royalba, hogy egy több mint százmillió dolláros, két napon át tartó pókerjátszma keretében kicsinálja Le Chiffre-t (Mads Mikkelsen), a terroristákat pénzelő főgonoszt.

A következő órában teljesül néhány az alkotók által hónapok óta hangoztatott ígéretekből: ez tényleg egy olyan Bond, amilyet még nem láttunk. A hidegkék szemű, formás fenekű (és mint egy későbbi jelenetben kiderül: kemény tökű) Craig tökéletes pókerarccal alázza le kártyapartnereit és Bond összes korábbi megformálóját. Connery és Moore finomkodó manírjait és Brosnan nyálas arroganciáját megunt ruhaként veti le, és undorral hajítja sarokba ez az új, durva, öntelt Bond. Aki ismeri Craig eddigi munkásságát, annak nem mond újat, hogy remek színésszel állunk szemben; aki most látja először ezt a birkózóarcot, talán el sem hiszi, hogy önmarcangoló entellektüelnek (Kitartó szerelem) és neurotikus bunkónak (Ördögi szerelem) épp olyan jól eladta magát, mint rezzenéstelen tekintetű, ki-ha-nem-én kiállású ügynöknek, aki ívesen int be a főnökének és bárki másnak, akinek ellenvetései támadnának.

A szokatlanul vágott (amikor azt hinnénk, most nézhetjük egy kicsit a játékot, mindig vágás jön, és egy közbeékelődő jelenet), és ezért végig izgalmas pókerjátszma hátterében Bond és Lynd románca kezd kibontakozni; feszességével, a két főszereplő közt ezen a ponton még teljesen hihető, érezhető vonzalommal ez a film értékelhető szakasza. Hamarosan ismét üt viszont az óra, és megérkezünk az utolsó, alig félórás rövidfilmhez.

Bond szerelmes lesz, és természetesen azonnal röhej tárgyává válik. Napnál világosabb, hogy a 007-es nem lehet szerelmes, az ovis kislányok fejébe a Bond-filmek verik bele, hogy a szexista macsóktól nem szabad gyémántköves gyűrűt várni. A filmkészítők mintha ezért direkt rá is tennének még egy lapáttal a lehetetlen helyzetre, és nevetésre ingerlően csöpögős mondatokat adnak Bond szájába.

Már csak bő tíz perc van hátra a filmből, gyorsan el kell varrni a szálakat, elintézni, hogy Bond soha többé ne lehessen szerelmes, és egy látványos akciójelenettel helyretenni a nézők emésztését. Mindez flottul lezajlik, és íme: előttünk áll Bond, James Bond - két és fél óra alatt megszületett. Egészen pontosan tudjuk, hogy a következő filmben már arra a hidegfejű, halvérű Bondra számíthatunk, akit megszoktunk, és hogy vodka martinit fog inni, rázva, nem keverve.

Ha az alkotók bátrak lettek volna, szakítanak a Brosnan-féle Bondok rossz szokásával, és az első óra cselekményt alig-alig támogató akcióözönét tíz perces bevezetésre rövidítik, meghagyják a középső szakaszt, és talán néhány rázósabb dialógust leszámítva a finálét. Számításaim szerint így egy 95, uszkve 100 perces feszes filmet kaptunk volna Bond eredettörténetéről, amit viszont lehet, hogy sok rajongó nem nyelt volna le simán - hiszen hol maradnak a robbanások?! Amit viszont a 144 moziban eltöltött percnél is jobban sajnálok, az az, hogy Daniel Craig lett Bond. Persze, hogy ő a legjobb, csak éppen túl jó ehhez a lötyögéshez. Szupersztár lesz, hülyére keresi magát, de azzal, hogy évekre bebetonozta magát a franchise-ba, karrierjének talán legértékesebb időszakát vesztegeti a vodka martinis akciózgatásra. Kár érte.

Bujdosó Bori