Oscart vegyenek!

Bulizási lehetőség a legnagyobb sztárokkal, meghívás díszvacsorára egy hollywoodi filmikonhoz vagy Bill Clinton személyes ajánlása. Ez csak három a számos módszerből, amelyet a filmgyártók bevetnek, hogy a megfelelő helyre irányítsák az Oscar-díjról szavazók X-elni készülő kezét.

"Kit érdekel az Oscar-díj? Engem. Könnyű érdektelennek vagy cinikusnak lenni magával a díjkiosztó ceremóniával kapcsolatban, de az Oscar-díj elnyerése egy film életének csúcspontja." Az idézet nem Hollywood valamelyik több százmillió dolláros filmek fölött bábáskodó, nagymenő producerétől származik, hanem Christine Vachontól, aki olyan független filmek létrejöttét tette lehetővé, mint például a Kölykök, a Fiúk nem sírnak vagy a Boldogságtól ordítani. Talán ez is világosan tükrözi azt az egyszerű tényt, hogy mindenki, aki az amerikai filmgyártásban él és mozog, Oscart akar nyerni. Akárki akármit gondoljon is a díjról, ennél magasabb szakmai elismerés a filmiparban nincsen; cseppet sem csodálkozhatunk, hogy a nagy stúdiók és a kis függetlenek egyformán kezüket-lábukat törve igyekeznek évről évre megkaparintani maguknak a nem egészen négykilós, arannyal bevont szobrocskát.

Az idei, 79. Oscar-díjátadót február 25-én rendezik meg. A jelöltek listáját január 23-án hozzák nyilvánosságra, és akkor már el is kezdődhet az évente esedékes találgatós játék: vajon milyen szempontok alapján szavaznak az Amerikai Filmakadémia tagjai, mi minden befolyásolja őket abban, hogy hova húzzák végül az X-eket? Egyértelmű válaszok sosem születnek erre a kérdésre, mivel a szavazás titkos, viszont az érdekeltek lobbizása időnként annál látványosabb formát ölt. Egy stúdió átlagosan 2 millió dollárt költ egy-egy esélyesnek tűnő filmje Oscar-kampányára, egy független gyártó pedig kb. 250 ezret - de az alábbiakban olyan módszereket is említeni fogunk, amelyek nem annyira pénzt, mint inkább energiát és sok esetben pofátlanságot igényelnek. Naivitás lenne azt hinni, hogy az Oscar-kampány pusztán a Variety magazinban megvásárolt egész oldalas hirdetésekből áll. Aki igazán akarja azt a szobrot, annak ennél kifinomultabb fegyverekkel felvértezve kell versenybe indulnia.

Partizás kifulladásig

A leglátványosabb és költségigényessége miatt főleg a stúdiók eszköztárában fellelhető megoldás az, hogy egy-egy filmet hatalmas parti keretében mutatnak be azoknak a Los Angeles-i vagy New York-i kulcsfiguráknak, akiktől remélhető, hogy - szintén fontos barátaik és ismerőseik körében - kedvező szájhagyományt gerjesztenek a film körül. Andrew Saffir ismert arc New York-i társasági körökben, aki a Cinema Societyt vezeti. Véletlenül se higgyük, hogy ez egy szakmai intézményt vagy egy szerény filmklubot takar, Saffir cége filmbemutató partik szervezésével foglalkozik, mégpedig olyanokkal, ahol a vendégek közt akár Mobyt vagy Michael Stipe-ot is felfedezhetjük. A Cinema Society bemutatóján megjelennek a film sztárjai, és jelen van New York krémje. Gyakran divatházak és ékszergyártók is beszállnak szponzorként, akik örömmel osztogatnak nagy értékű szuveníreket a vendégeknek. Saffir így sommázza rendezvényei lényegét: "Egy 'estecsomagot' nyújtok a stúdiónak, leveszem a vállukról a financiális terhet ... Cserébe azért, hogy velem dolgoznak, azt kapják, hogy a filmjük felmerülhet befolyásos emberek társalgásában, akik jó hírét vihetik." Profi szájhagyomány-teremtésről van szó tehát, hiszen megfizethetetlenül sokat ér, ha a megfelelő ember a megfelelő helyen azzal kezdeményez társalgást, hogy "Clive Owen szuper volt Az ember gyermeké-ben, nem?".

Gwyneth Paltrow Andrew Saffirral és Harvey Weinsteinnel

A partik és vacsorák sora az Oscar-díjkiosztót megelőző egy-két hónapban olyan hosszú lehet, hogy a filmesek közül néhányan gyakorlatilag főállásban annak szentelik ilyenkor az idejüket, hogy minden lehetséges helyen udvaroljanak a szavazóknak. Amikor '99-ben Az élet szép-et hét kategóriában jelölték Oscarra, a film rendezője és főszereplője, Roberto Benigni egy hónapra Los Angelesbe költözött, hogy reklámozza az alkotást. Szinte minden este vacsorát adott valaki a tiszteletére, és ahogyan Mark Urman, a Miramax egykori munkatársa mondta: "[az Oscarját] a vacsorák alatt nyújtott alakításával nyerte".

Roberto Benigni örül az Oscarjainak

2003-ban a New York bandái-t gyártó Miramax vezetője, Harvey Weinstein mindent megtett, hogy Oscart szerezzen Martin Scorsesenek, ami a film tökéletlenségei ellenére esélyesnek tűnt, elvégre a Taxisofőr, a Dühöngő bika és a Casino alkotója korábban még sosem nyert. Weinstein minden elképzelhető vacsorára elrángatta Scorseset és minden ajándékcsomagot elfogadtatott vele, amit csak a nyakába akartak sózni. A Miramax egyik riválisa megjegyezte, hogy "Csodálom Harvey Weinstein tehetségét, amivel a filmtörténet egyik legnagyobb rendezőjét olyan fickóvá változtatja, aki hajlandó lenne lemosni a kocsidat a szavazatodért". Mint később kiderült, a haknizás eredménytelen maradt, Scorsese a New York bandái-ért és azóta sem nyert.

A faltörő kos

Harvey Weinstein külön fejezetet érdemelne bármelyik Oscar-díjról szóló könyvben. A Miramax (2005 óta: The Weinstein Company) alapítója, akinek istállójából Steven Soderbergh-től kezdve Quentin Tarantinón keresztül Kevin Smithig a független filmesek java került ki, kb. másfél évtizede az amerikai függetlenfilm-gyártás legbefolyásosabb figurája. Weinstein alapvetően átírta az Oscar-verseny játékszabályait, ő volt az első független filmes körökben, akinek egyáltalán eszébe jutott, hogy fel lehet venni a versenyt a stúdiókkal, és már akkor agresszíven beszállt az Oscar-mérkőzésbe, amikor még csak aprópénzből gyártott filmeket. Számottevő marketingkeret hiányában a finoman szólva is rámenős Weinstein kampányai eleinte főképp találékonyságán és erőszakosságán alapultak. Amikor '89-ben megvette forgalmazásra A bal lábam című, Daniel Day-Lewis főszereplésével készült ír filmet, meg volt győződve róla, hogy az agyszélhűdéses fiúról szóló sztorival kezében a kulcs az Oscar-díjhoz. Jim Sheridan rendezőt és a producert Los Angelesbe költöztette és megszervezte, hogy egyenként elvigyék reggelizni vagy ebédelni az Akadémia kulcsfontosságú tagjait. Fáradozásai nem voltak hiábavalók: A bal lábam-at öt Oscarra jelölték, amelyből a legjobb férfi főszereplő és a legjobb női mellékszereplő díját el is nyerte.

Weinstein Robert Rodriguezzel, Quentin Tarantinóval és Uma Thurmannal | Weinstein Martin Scorsesevel

Bevétel szempontjából nem csak a díj elnyerése számít: a jelölések sokszor önmagukban megdobják a film bevételeit, és persze minél több jelölést kap a film, annál inkább. Amikor Weinstein különösen fontosnak tartotta, hogy a főbb kategóriák mellett a kisebbekben is jelöljék a filmjét, egyszerű, de fáradságos módszerhez folyamodott: leült a munkatársaival, és végigment az Akadémia adott csoportja (mondjuk a sminkesek vagy a zeneszerzők) tagjainak listáján. Egyenként kisakkozták, hogy kit ismernek, aki ismer valakit, aki ismer valakit, aki ismeri a listán szereplő embert, aztán vagy a közös ismerőst kérték meg arra, hogy járjon közben az érdekükben, vagy megszerezték a célszemély számát, és felhívták otthon, hogy megpuhítsák egy kicsit. Ez persze csak a kilencvenes évek elején működött, azóta egyrészt a Miramax megengedheti magának a nagyvonalúbb módszereket is, másrészt az Akadémia megtiltotta, hogy a lobbizók a tagokat az otthonukban zargassák.

A független filmek Oscar-esélye sokszor azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e egyáltalán eljuttatni az alkotást a szavazók nagy részéhez, hiszen általában nem játsszák őket olyan sok városban és olyan hosszú ideig, mint a stúdiófilmeket. Amikor a sokak által a stúdiók szócsövének tartott Jack Valenti, a korhatár-besorolásokról döntő MPAA elnöke 2003 őszén a kalózforgalmazás visszaszorítására hivatkozva be akarta tiltani, hogy a gyártók kiküldhessék filmjeiket DVD-n az akadémiai tagoknak, a függetlenfilmesek összezártak és egy emberként lázadtak fel a döntés ellen - hiszen sokuknak ez jelenti az egyetlen utat ahhoz, hogy filmjüket eljuttassák a szavazókhoz. A forgalmazók csatasorba állították Robert Altmant, Martin Scorseset és Francis Ford Coppolát, akik mind felemelték szavukat a döntés ellen, és végül nyertek, Valenti visszavonta a határozatot.

Weinstein sosem volt rest energiát fektetni abba, hogy minél több szavazóhoz eljuttassa a filmjeit. Az Oscar-szezon a karácsonyi ünnepek alatt éri el a csúcspontját, ekkor mutatják be a legtöbb esélyesnek tartott filmet. Weinstein régebben általában megtudakolta, hogy az aktuális évben éppen mi a menő telelési célpont az akadémiai tagok körében, és ha legtöbben Aspenben síeltek, akkor oda, ha meg legtöbben Hawaiin napoztak, akkor oda szervezett vetítést, nehogy bárki elmulassza megtekinteni a filmjét. Mark Urman arról számolt be, hogy Weinstein még odáig is elment, hogy a filmesek nyugdíjasotthonában szervezzen vetítést: "Akadémiai tagok élnek ott, még ha lélegeztetőgépre vannak is kötve."

Sharon Stone és William H. Macy a Bobby című filmben

Természetesen a buldózer idén is zakatol: a The Weinstein Company aktuális Oscar-reménysége Emilio Estevez Bobby-ja, amely Robert F. Kennedy szenátor '68-as meggyilkolását dolgozza fel. Weinsteinnek - aki köztudottan közeli viszonyt ápol a demokratákkal - sikerült rávennie a Kennedy családot, hogy ölelje keblére a filmet, amely része lett az R.F.K. alapítvány évente megrendezett jótékonysági estjének - és cserébe a rendezvény költségeit javarészt ő állta. Bill Clinton is beszédet mondott az este folyamán, amit azzal kezdett, hogy köszönetet mondott Weinsteinnek és a Bobby alkotóinak. Talán nem is szükséges hangsúlyozni, hogy egy-egy ilyen húzásnak mekkora marketingértéke van, de az még hozzátartozik a történethez, hogy amikor az este végén valaki odament Weinsteinhez, hogy gratuláljon neki, ő lazán így felelt: "[Clinton] tíz éve velem van". Amikor az illető visszakérdezett, hogy nem fordítva akarta-e mondani, nem felelt semmit, csak csibészesen elkuncogta magát.

Bujdosó Bori

(A cikkhez forrásként használtuk Christine Vachon A Killer Life című könyvét, Peter Biskind Down and Dirty Pictures című könyvét, illetve a New York Times és a Variety magazin egyes cikkeit.)