Kiborg vagyok, de minek?

Park Chan-wooknak, a Bosszú-trilógia (Sympathy for Mr. Vengeance, Oldboy, A bosszú asszonya) kultrendezőjének a legújabb filmjét, az I'm a Cyborg but That's Okay-t (Kiborg vagyok, de semmi gond) vígjátéknak titulálták a Berlinale szervezői, de mi nem állíthatjuk, hogy nagyokat nevettünk volna rajta. A film egy lányról (Lim Soo-jung) szól, aki valószínűleg örökletes skizofréniában szenved: a nagyanyja egérnek képzeli magát, és csak retket hajlandó rágcsálni, ezért egy nap elviszik a fehér köpenyesek. Mamiból csak a hátrahagyott műfogsora marad az unokának, aki abban a pillanatban, amikor a mentőautó kifordul az utcából, ráeszmél, hogy ő nem is emberlány, hanem kiborg. Ezek után nem meglepő, hogy ő is elmegyógyintézetben végzi, különböző szórakoztatóan ábrázolt betegségekben szenvedő paciensek között. A lány jól elvan a kórházban, beszélget az italautomatával és a neonlámpával, ebéd helyett elemeket szopogat, és éjszakánként hallgatja saját készítésű rádióját, amely utasításokat ad neki. Hamarosan összeismerkedik a kórház egyetlen normálisnak tűnő bentlakójával, a kleptomán fiúval (Jung Ji-hoon), és lassan barátságféle szövődik köztük, bár ez elég egyoldalú: a fiú szeretne segíteni a lánynak, aki lassan halálra éhezi magát, a lány viszont létezése értelmére szeretne rájönni.A film igazán a kétharmadáig érdekes, amíg a lány hallucinációi és a bizarr kórházi közeg állnak a középpontban. Szerencsére a rendező most jócskán visszavett az indokolatlan erőszakorgiákból, amelyek utolsó egy-két filmjét már a nézhetetlenségig uralták, de azért a Tarantino-szintig simán elmegy: a film leghatásosabb jelenetében a lány ujjvégeiből pisztolycsövek bújnak elő, és a "kiborg" a rádió utasítását követve ripityára lövi a kórház személyzetét - persze csak képzeletben. A többi páciens sem hagy minket unatkozni, a lány kövér szobatársnője, aki elektromágneses zoknija segítségével akar repülni, a jódlizó páros, vagy a mindig hátrafelé közlekedő, kényszeresen udvariaskodó férfi csak néhány figura ebből a népes csodabogár-világból. Ha öncélúnak is tűnik ez az egész vándorcirkusz, van benne annyi képi ötlet, hogy azért ellegeltetjük rajta a szemünket. Az utolsó félórában viszont mintha észbe kapott volna a rendező, hogy hoppá, mégiscsak sztorit mesélünk itten, ki kell futtatni valahova a dolgot, és elkezdte kikerekíteni a történetet. Ahogy lassan logikussá válik az illogikus, értelmet és megoldást nyernek a szituációk, az már nem annyira érdekes, talán éppen azért, mert a megelőző rész annyira a valóságtól elemelt volt, hogy egy pillanatig sem jutott volna eszünkbe logikus lezárást követelni.