Emészthetetlen pókpempő

A Pókember 3 legnagyobb hibája, hogy teljesen rosszul ragadja meg a képregény lényegét. A film semmit sem tud kezdeni a képregény azon zsenialitásával, hogy a rajzolt képkockák a pillanatok ritmusává szabdalják a teret és az időt, esélyt adva ezzel a nézőnek, hogy a fantáziájával maga töltse ki a kockák közötti űrt. A mozi szájbarágósan mindent megmutat, teljesen száműzve ezzel a képzeletet.

A Pókembert még a magyarok is szeretik. Az idétlen piros-kék kezeslábast viselő hőshöz való makacs ragaszkodást mutatja, hogy a rendszerváltás hajnalán a legtöbb fiatal számára a Spider-Man-füzetek jelentették a beavatási rítust a képregények világába. A kilencvenes évek elején minden komolyabb gyűjtőnek volt legalább egy holland (Spindel-mannen) vagy finn (Hámáhákkimies), ne adj isten egy angol nyelvű Pókember-e.

Az átmeneti megtoppanás után akkor kapott ismét lábra a hazai képregény-kiadás, amióta pár éve újra olvasható magyarul a képregény. A jó faviccekkel mindig előrukkolni képes figura az Egyesült Államokban pedig évtizedek alatt sem vesztett népszerűségéből, ennek bizonyítéka, hogy a szeptember 11-i merényletek után az álruhás papírhéroszok közül elsőként a hálószövő bukkant fel a WTC romjainál.

A kultusz megértéséhez viszont semmit sem ad hozzá a harmadik Pókember-film, éppen ellenkezőleg: amíg az első mozi kellemes naivitása miatt még nézhető volt, a második már unalomba fúlt, a széria harmadik darabja pedig minden kreativitást nélkülöző emészthetetlen giccsre sikeredett. A trilógiát jegyző Sam Raimi semmit nem tudott kezdeni a képregény azon zsenialitásával, hogy a rajzolt képkockák a pillanatok ritmusává szabdalják a teret és az időt, esélyt adva ezzel a nézőnek, hogy a fantáziájával maga töltse ki a kockák közötti űrt. A filmes adaptáció viszont az amerikai lobogó előtt pózoló Pókember látványával mindent megmutat, végleg száműzve ezzel a képzeletet.

Az, hogy a szuperhős eposzok vászonra álmodása nem teljesen reménytelen, kiválóan bizonyítja az új Batman-film. Amíg Christopher Nolan mankóként a képregény legjobb hagyományait követi, addig Raimi teljesen rosszul ragadja meg a Pókember-füzetek lényegét, a filmben elveszik képregény vezéridege, ami félszegségét poénáradattal leplező Peter Parker személyiségének ecsetélésében rejlett. Peter Parker/Pókember tudathasadásos kettőse helyett így be kell érnünk a rossz pillanataiban a haját emosan előre fésülő hőssel, aki jókedvében úgy ugrál a kocsmában, mint Jim Carrey a Maszk-ban.

Venom (Topher Grace) és Pókember (Tobey Maguire) | Még több kép

Hiába próbálja a film egyszerre megmutatni a képregény összes kulcsjelenetét, a fekete pókruha felbukkanásától a legjobb barát pálfordulásáig, a zsúfoltság ellenére mégis unalmas az egész. Az elcsépelt akciójelenetek mind ismerősek az előző részekből, a képregényben több hónapon keresztül felépített ellenlábasok pedig egysíkúak, ráadásul a rájuk aggatott gumiruha hülyén is néz ki. De a többi mellékszerelő is súlytalan: a papíron imádnivaló Gwenből iskolapadba ültetett Paris Hilton, a képregény-történelem legdögösebb hősnőjeként felbukkanó Mary Jane-ből pedig egyszerű t.A.T.u-imitátor lett.

A legfájóbb a dialógusok közhelyszerűsége. Az életmű legszebb darabjait jelentő történetek olvasói lubickolhatnak a William Blake idézetekben, amelyeket a korábban zenekritikusként tevékenykedő, a hurráoptimista hős karakterét újraértelmező J. M. DeMatteis vésett a képregény buborékaiba. A film nézőinek ezzel szemben olyan blődségek jutnak, hogy "kezd a legnehezebbel, bocsáss meg magadnak", és a "a bajban a feleségem a legjobb támaszom". A Pókember 3-mal kacérkodó így jobban jár, ha az aluljáróban vesz egy képregényt, még válogatni is lehet, itthon havonta két Pókember-füzet is megjelenik.

Szabó András