Tarr Béla: Ha rendesen bele lehet dögleni, akkor érdemes csinálni

A cannes-i filmfesztiválon, A londoni férfi díszbemutatóját követő délelőttön beszélgettünk Tarr Bélával. Tikkasztó hőségben faggattuk a kimerült rendezőt arról, hogy hogyan jött össze a film cseh-magyar-skót főszereplőgárdája, hogy miről szól számára A londoni férfi és főleg arról, hogy hogyan képzeli el a történet nélküli filmkészítést.

- Milyen élmény volt a díszbemutató, hogy érezted magad?

- Hál' istennek nem erről szól az élet, nem ez a fontos. Az a fontos, hogy a filmet meg tudtuk csinálni, az a fontos, hogy nem éltünk vissza a bizalmával és hitével azoknak az embereknek, akik ebben a dologban részt vettek. Be kellett ezt a filmet fejezni, ide kellett hozni és meg kellett mutatni, mert ebben nagyon sok ember hitt.

- Most megkönnyebbültség van benned?

- Nincs. Most hazamegyünk, és folytatjuk a francia verzió elkészítését, ami félig van meg.

- Felmerült benned, hogy készíts egy olyan verziót, amiben minden színész a saját nyelvén beszél?

- Létezik egy ilyen verzió, az az eredeti. A munkakópián mindenki a saját nyelvén játszott, de az egy bábeli zűrzavar. Azt nem nagyon értenék a nézők, hogy Miroslav (Miroslav Krobot, aki Maloint, a főhőst alakítja - a szerk.) néha csehül üvöltözik, néha franciául, Tilda (Tilda Swinton, Maloin felesége a filmben - a szerk.), angolul, de néha belekever kulcsszavakat franciául...

- Mi volt, ami annak idején, amikor először olvastad, megfogott A londoni férfi-ban?

- Hogy egy pali éjszaka dolgozik, fönn ül egy toronyban, sötét van, csönd van, hullámzik a tenger, jön egy hajó, lejönnek róla sötét árnyékok, ennyi.

- Mikor született meg a forgatókönyv?

- '95-ben írtuk a forgatókönyv első verzióját, ami mind a mai napig A forgatókönyv. A film természetesen totálisan más. Az mindig más.

- Soha nem azt forgatod le, ami a forgatókönyvben van?

- Soha, mert nem használom a forgatókönyvet, nem is emlékszem rá sok esetben. De az a furcsa, hogy amikor a kész film után elolvasod a forgatókönyvet, dermesztően ugyanaz, mert az ember azt nem felejti el, hogy miért csinálja a filmet. Az alapötlettől a legvégéig tudod, hogy mi a faszról akarsz filmet csinálni. Az okot nem felejted el.

- A tegnapi sajtótájékoztatón említetted, hogy valamiféle letisztultság felé haladtok. Ki tudnád fejteni, hogy pontosan mit értesz ezen?

- Hogy egyre egyszerűbb és egyszerűbb filmet szeretnénk csinálni. Nem foglalkozni többet a történettel, a sztorival és ezzel az egész hülyeséggel, ami mindig csak elfödi a lényeget, ami mindig csak azt hiteti el velünk, hogy történik valami az életünkben, de közben semmi nem történik. Minél jobban koncentrálni az emberi létezés lényegére és a lehető legkevésbé fölhasználni cikornyákat. Annak örülök, hogy ez tényleg egy egyszerű film lett.

Tilda Swinton A londoni férfi című filmben

- Szerintem egyáltalán nem egyszerű olyan szempontból, hogy gyönyörűen meg van komponálva...

- Az a minimum, hogy az ember akkor már megcsinálja rendesen.

- Akkor mi az egyszerűség ellentéte?

- Számomra a hazugság. Természetesen meg kell komponálni, tisztán, világosan kell ábrázolni úgy, hogy te a lényegre tudjál figyelni, és ne vigye el a figyelmedet valami más.

- A történettől való megszabadulás folyamata hova tart?

- Nem tudom. Valószínűleg egyébként - az Esterházy írta egyszer a Sátántangó-ról -, hogy tulajdonképpen addig-addig filmezünk, amíg megszüntetjük magát a filmet. És valószínűleg az lesz a jó állapot.

- Nem hangzik ez egy kicsit nihilistán?

- Mitől lenne ez nihilizmus? El kell hogy jusson valami addig, hogy aztán utána jöjjön valami más. Valami új kihívás, amibe megint rendesen bele lehet dögleni, és akkor érdemes csinálni.

- Sok rendező mondja, hogy elsősorban azért rendez, mert történeteket akar mesélni...

- Csinálják!

- ...te mintha pont ennek ellenkezőjét mondanád.

- Abszolút az ellenkezőjét mondom.

- Nem is szereted az olyan filmeket?

- Untatnak. Erős szó, de így van. Azért untatnak, mert valójában minden történet ugyanaz az Ószövetség óta. Az Ószövetségben már minden megtörtént, volt szerelem, volt testvérgyilkosság, benne van a holokauszt, minden. Mi a francnak spekulálni történeteken? Mindenki azt hiszi, hogy érdekesen elmesélni egy történetet, az fontos. El kell olvasni az Ószövetséget, akkor minden történetet ismerünk, azóta csak azt cifrázzuk. De közben ez nem igaz, mert mindenkinek egy élete van, és annak az életnek is van története. Ami minket érdekel, az az, hogy hogyan csináljuk meg ugyanazt a hülyeséget, amit ötezer éve is elkövettünk. Hogyan vagyunk képesek nem tanulni, nem okulni, és mégis mindig ugyanoda visszamenni, ugyanazon a banánhéjon elcsúszni, ugyanazokat a vétkeket, aljasságokat, árulásokat elkövetni. Tudjuk, tudjuk, és mégis csináljuk. És én magamat sem vonom ki ez alól. Tehát nem az van, hogy egy erkölcsi piedesztálról hirdetnék bármit is.

Tarr Béla A londoni férfi cannes-i díszbemutatóján

- Akkor mi az az alaptörténet, amiről A londoni férfi szól?

- A kísértés. De ez nem történet, hanem egy állapot. Egy megváltoztathatatlan állapot, ahol pont az a kísértés, hogy hátha mégis megváltoztatható.

- Én azt éreztem A londoni férfi-ban, hogy amíg csak a képek beszélnek magukért, addig nagyon egyértelmű, hogy mi történik, de amikor megszólalnak a szereplők, mindig egy picit furcsa lesz a film.

- Akkor rendszerint rögtön hazudnak. Mindig másról beszélnek, mint ami valójában történik. A dialógusok nagyon egyszerűek, és nagyon kevés van, körülbelül öt oldal összesen. Egy hosszú dialógus van, amikor Lénárt papi elmondja, hogy miről is van szó, az ötvenedik percben, addig csak érted és érzed.

- Lénárt István miért beszél ilyen sajátosan, lassan?

- Ő ilyen.

- Tehát ez nem is instrukció volt?

- Én általában, amennyire lehet, szeretem a színészeket szabadon hagyni. Hogy létezhessenek. Nem szeretem az erőszakos rendezőket, akik a lábujja tartását is leinstruálják a színésznek. Az alaphelyzetet fölrakja az ember, és aztán hagyja őket élni. És persze, ha valami nem abba az irányba megy, akkor rögtön meg kell állítani, bele kell nyúlni, de addig nem.

- Lénárt nem profi színész, vele máshogyan dolgozol, mint a hivatásos színészekkel?

- Nem, mindenkivel ugyanúgy dolgozunk, teljesen mindegy, hogy profi színész-e vagy amatőr, a személyiségét próbáljuk meg kiszabadítani.

- Egy picit beszélhetnél arról, hogy a színészek hogyan vonódtak be. Krobotot hogyan találtad meg?

- Krobottal egy kollégám csinált egyszer egy próbafelvételt az ő filmjéhez, és aztán én mondtam, hogy keresek egy nagyon zárkózott, csöndes, magának való embert, és akkor odaadta nekem a videokazettát. Krobot nagyon nehéz ember, annyira magának való, hogy egy hónapban ha egyszer mond egy mondatot, annak már örülsz. Egy morvahegyi medve. Én pontosan ezt szeretem benne, hogy megközelíthetetlen, és ettől nagyon jó. És természetesen, ha tudod a kulcsot, akkor nagyon is megközelíthető.

- Tilda Swinton hogy vonódott be?

- Tildáról Ági (Hranitzky Ágnes, a film társrendezője és vágója - a szerk.) látott egy fényképet, ráadásul egy castingügynökségnél, ahol nem is voltak kiírva a nevek, csak mindenkinek volt egy száma. Nagyon régről ott volt a fényképe, és egy döbbenetes dolog volt benne: a tekintete. Ez egy szar, fekete-fehér kép volt, ami 3x2 centis volt a komputeren, de volt két olyan szem, aminek az ember nem bírt ellenállni. Persze röhögtünk, hogy a Tildát ilyen méltánytalan helyzetbe hozta valami hülye ügynökség, de akkor már benne volt a bogár a fülünkben, úgyhogy fölhívtam, és rögtön igent mondott.

Tarr Béla és Tilda Swinton A londoni férfi cannes-i díszbemutatóján

- És hogy lett Derzsi János a londoni férfi?

- Először is Derzsi Janival 1980 óta dolgozom együtt, majdnem minden filmünkben benne volt. Nem volt kérdés, nem is tudtam volna mást elképzelni. Nincs még egy ilyen paripa, aki a Kormost így belöki a vízbe, és aztán mint egy király végigvonul a parton.

- Tudod már, hogy mi lesz a következő munkád?

- Nem akarok róla beszélni.

- Esetleg elárulod, hogy az is irodalmi adaptáció lesz-e?

- Azért szeretem az irodalmi adaptációt, mert szeretem, ha valami nemes anyag. A Sátántangó-nál például iszonyatosan fontos dolog volt, hogy az egy nagyon-nagyon jó könyv. Tehát a végiggondolt, fantasztikusan gyönyörű nyelven megírt könyv kihívása inspirált bennünket. Ha szarban vagy, vissza tudsz menekülni oda, és az mindig erőt ad, ha valakinek van agya, van szelleme, van lelke. Aztán az mindig egy kihívás, hogy hogyan találod meg a filmes eszközökkel, filmes nyelven azt, hogy te ugyanazt érezd, amikor látod, mint amikor olvasod.

- Kik azok az írók vagy más filmesek, akik hatnak rád?

- Minden, ami emberi. De mindenki mást csinál, és mindenkinek megvan a saját nyelve. Ha kiveszel egy Fellini-filmből három kockát, és nem tudod, hogy ki rendezte, akkor is tudod, hogy azt a Fellini csinálta, mert az az övé, rajta van a kézjegye. Azért nem lehet tanulni mástól, mert mindenkinek megvan a saját kézjegye. A magyar filmnek talán az a legnagyobb átka, hogy a hatvanas évektől kezdve mindig a politikára reagálva vagy azzal együttműködve készültek a filmek, és a rendezők elfelejtettek valamit: hogy meg kell találnod a saját nyelvedet.

- A fiatal magyar filmesekről mit gondolsz?

- Miután én botcsinálta producer lettem, kénytelen vagyok viszonylag up-to-date lenni. Nekem egy gyengém van ebből a generációból, Mundruczó Kornél, akiről azt hiszem, hogy nagyon tehetséges ember, és akinek tiszta szívemből tudok drukkolni.

Bujdosó Bori