Az unalom Óceánja

Az Ocean's Thirteen - A játszma folytatódik majdnem azok közé a folytatások közé tartozik, amelyek új ötletek híján a korábbi részek sztorielemeit és poénjait próbálják új köntösben eladni. Csakhogy itt még a köntös is a régi.

Felesleges későbbre tartogatnom a lényeget, minek is próbálnék feszültséget teremteni, amikor egy olyan filmről szólok, ami saját műfaját - krimiféleség lenne ugyebár - semmibe véve meg sem próbálkozik ezzel: az Ocean's Thirteen totálisan érdektelen film. Ez persze nem jelenti azt, hogy nézhetetlen lenne, szombat délután megfelelően másnapos állapotban vagy hétfőn délelőtt munka helyett kellemes időtöltést nyújthat, viszont fölösleges volt megcsinálni, mert a rettenetesen szórakoztató első és a vállalható második részhez képest fikarcnyi újdonságot sem nyújt.

Az Ocean's Thirteen sztorija pontosan ugyanaz, mint az Ocean's Eleven-é: Danny Ocean (George Clooney) egyre népesebb bandájával részletesen megtervez és végrehajt egy kivitelezhetetlennek tűnő rablást, hogy a film utolsó képkockáin mindannyian elégedetten bámulhassanak egy Las Vegas-i szökőkút megvilágított vizébe. Már a mozijegy megvásárlásakor tudjuk, hogy ezt fogjuk kapni, az izgalmat a mikéntek és hogyanok jelenthetnék, de a forgatókönyvírók (Brian Koppelman és David Levien, akik a Pókerarcok-at és Az ítélet eladó-t is írták) végtelen lustaságukban magasról tettek erre, pironkodás nélkül összedobálták megint az első két eresztésben használt elemeket, aztán leléptek, tudván, hogy a filmet a sztárcsapat (Clooneyn kívül természetesen itt van Brad Pitt, Matt Damon, Al Pacino, Andy Garcia és kisebb nevek sokasága) úgyis eladja majd. Valószínűleg ugyanerre bazírozott a rendező, Steven Soderbergh is, akit szemmel láthatóan szintén nem hozott zavarba saját egyediségének teljes hiánya.

Hőseink már megint egy kirabolhatatlannak tartott kaszinóhotelt akarnak kirabolni, de míg az első filmben még izgalmas volt követni a bandatagok különböző készségeire épülő bonyolult terv kitalálását és kivitelezését, ugyanez másodszorra már dögunalmas. Ráadásul a tervezési szakasz nagyon hosszúra nyúlik, rengeteg magyarázattal, lassan már mi is úgy érezzük, végre tudnánk hajtani a rablást, annyira a szájunkba rágják, hogy mi fog történni - így aztán végképp elveszik tőlünk annak a lehetőségét, hogy izguljunk, amikor végre a megvalósítás fázisa kerül sorra. A film elvileg vicces is, de a poénok sem ütnek, mert vagy újrahasznosítottak, vagy annyira erőltetettek - pl. a Malloy fivérek (Casey Affleck és Scott Caan) lázadása a mexikói gyárban -, hogy inkább fárasztanak, mint mulattatnak.

George Clooney és Brad Pitt az Ocean's Thirteen-ben

A Las Vegasban játszódó filmeknek különös varázsuk-bájuk szokott lenni, a sivatag közepén felhúzott csillogó-villogó csodaváros önálló univerzumként funkcionál, ahol nem érvényesek a külvilág szabályai (What happens in Vegas stays in Vegas - ami Vegasban történik, Vegasban marad - szól a mondás), ezért az Ocean's Eleven-ben ideális helyszín volt a banda vicces, abszurd és hihetetlenül kúl ténykedéséhez, a jó tempójú filmben sztori és helyszín tökéletesen passzolt egymáshoz. De másodszorra (harmadszorra) jobb lett volna valahova máshova utazni; ezt már láttuk, ki kíváncsi rá megint?

A legnagyobb gond mégsem az ismert sztori és nem is az ismert helyszín, hanem az, hogy úgy tűnik, még a színészek is unatkoznak. Az első részben még mintha élvezték volna a bulit, most viszont Clooney és Pitt egyaránt faarccal darálják le egymás után a jeleneteiket, mintha itt se lennének. A többiekre ugyanez igaz, kivéve talán Ellen Barkint, aki bizonyára örült, hogy Roberts és Zeta-Jones híján képviselheti a filmben a női nemet, így ő mint a kaszinókirály Al Pacino figurájának asszisztense, szerepe szerint buzgón fontoskodik, de az írók fent említett lustasága miatt sajnos nincs mivel dolgoznia, ezért túljátssza a nagy semmit, és még így sem válik érdekessé egy pillanatra sem. Pacino és Garcia, a két rivalizáló kaszinótulajdonos menthetnék meg a filmet: ha Pacino figurája legalább egy icipicit ijesztő volna, ha két mindenre elszánt, kegyetlen üzletember összecsapását látnánk, talán megugrana a pulzusunk, de nem. Ők sem raknak bele energiát, ezért nagypályás játékosok helyett kisstílű, acsarkodó szomszédok benyomását keltik, akik képesek lennének megmérgezni a másik ölebét.

Mi pedig a moziból kilépve sajnos most nem járunk ruganyosabban, magunkat hiperkúl Danny Oceannek képzelve, mint az első film után.

Bujdosó Bori