Karlovy Vary: Filmek, amikért érdemes volt idejönni

Lassan vége a Karlovy Vary Filmfesztiválnak, és szomorúan kell konstatálnom, hány filmre nem jutott időm, amiről pedig azt mesélték, kihagyhatatlan, vagy csak én gondoltam úgy. És boldogan gondolok vissza azokra, amiket sikerült látnom, és persze arra, hogy Danny deVitóval ma kezet ráztam.

Kim Ki-duk: Lélegzet (Soom)

A legutóbbi filmjében (Idő) akkorát csalódtam, hogy át is aludtam a felét, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy ne tegyek meg mindent egy új Kim Ki-duk-filmért. Szóval bejutottam. Úgy indult, hogy rögtön látszott, ez most olyan, mint a régiek.

Börtöncellában alszik három fogoly. A földön fekve, egymásba gabalyodva. A negyedik a meszelt falat kaparja egy fogkefe végével, primitív freskón dolgozik. Az egyik alvó szép álmot lát, és nyögdécsel is közben, mire a társa a nadrágjára tapad, és nekilát, hogy beteljesítse az álmot. De az alvó felébred, undorában kikapja a "festő" kezéből az "ecsetet", és a saját nyakába döfi. Kezdő jelenetnek hatásos.

A többit nem mesélem el, mert az a lényeg, és Kim Ki-duk filmjeit forgalmazzák otthon. Csak annyit, hogy épp annyi a szomorú tekintet, a költői hallgatás, és a beszélő tájkép, amennyi Ki-duk korábbi remekműveiben, és megint sikerült tökéletes szereplőket találnia. Megkapó a sápatag, kitárulkozásra vágyó anya (a Lopakodó lelkek hősnőjének lelki társa), a bűnbánó férj, a betegesen ragaszkodó szerelmes, és az őrületben örlődő gyilkos.

Végig öröm volt nézni ezt az egyszerű, egyenes filmkészítői hozzáállást, a magabiztos rendezői irányítást. Kim Ki-duknak ez a tizennegyedik munkája, és úgy tűnik, pontosan ismeri önmagát. Jó látni, hogy valaki ennyire kézben tudja tartani a dolgokat.

Jan Sverak: Üres üvegek (Vratné lahve)

Jan Sverak munkáit látni kéne otthon, érthetetlen, hogy miért nem forgalmazzák nálunk. Ő a csehek legsikeresebb fiatal rendezője, akinek már az Oscar is ott mosolyog a polcán (1997-ben nyerte a Koljá-ért), és azóta bármit készít, óriási közönségsiker a hazájában. Legújabb, Üres üvegek című filmje például 3 hete került a mozikba, és ezalatt 1 millió nézőt vonzott. Egy olyan országban, ahol pontosan annyian élnek, mint nálunk. (Magyarország legnézettebb mozifilmje még mindig A miniszter félrelép összesen kb. 600 ezer nézővel.)

Jan Sveraknak azonban van egy kabalája: az édesapja, Zdenek Sverak. Vagy inkább fogalmazzunk úgy: van egy erős háttere, amit tökéletesen kiegészít a saját tehetsége. Zdenek Sverak Csehország egyik vezető színésze, aki emellett az egyik legjelentősebb forgatókönyvírójuk is. (Eddig 28 filmhez írt könyvet, ebből többet is Jiri Menzelnek.) Zdenek Sverak a szerzője a fia első filmjének (Általanos iskola), mint ahogy a másodiknak (Akkumulátor - a Terminátor paródiája), és a negyediknek is (Kolja) - amelynek történetesen a főszerepét is eljátszotta. Ez a felállás maradt az Üres üvegek-ben is.

Jan Sverak és Zdenek Sverak az Üres üvegek forgatásán

A sztori egy kicsit a Konyec-re hajaz - egy idősödő házaspár küzdelmét ábrázolja azért a célért, hogy az életük tartalmas és izgalmas maradjon -, és egy kicsit az Amelie csodálatos életé-ből is merít, mert a főhős egy idő után mindenkit boldoggá akar tenni maga körül. De a párhuzamok csöppet sem ártanak neki, mert önálló és eredeti így is.

Egyrészt tökéletesen koreografált a nem épp lineáris cselekménnyel együtt is, másrészt olyan bájos és szarkasztikus, mint a cseh klasszikusok legjobbjai. A sajtótájékoztatóra összesereglett cseh kollégák ugyan folyton azért aggódtak, hogy az angol fordításban elvesz a poénok java, de én úgy érzem, bőven elég volt az is, ami nekünk jutott. Egy imádnivaló, megingathatatlanul humánus film.

Julian Schnabel: A szkafander és a pillangó (Le scaphandre et le papillon)

Ezt a sztorit elhinni is nehéz, nemhogy filmre vinni. A francia Elle magazin 42 éves főszerkesztője, az élet császára, a nők kedvence, Jean-Dominique Bauby egy nap agyvérzést szenved, és amikor felébred a 3 hétig tartó kómából, már csak a bal szemét tudja mozgatni. Az agya működik, de a bal szemen kivül nincs mivel kommunikálnia a világgal. Pedig még van mit mondania.

Miután felépül a kezdeti sokkbol, és megbarátkozik az új helyzettel, nekilát, hogy könyvet írjon - illetve diktáljon - pislogással. 9 nappal azután, hogy elkészül a mű, és megjelenik nyomtatásban, meghal. Ez természetesen mind így történt a valóságban, kinek jutna eszébe kitalálni.

Mathieu Amalric és Marie-Josee Croze A szkafander és a pillangó-ban

A film azonban attól még nem lesz jó, mert döbbenetes dolgot ábrázol. Attól jó, ahogyan ábrázolja. Julian Schnabel megint igazolta azt a többszörös tapasztalatunkat, hogy operatőrből ugyan ritkán válik jó rendező, de a festők nagyon rá tudnak érezni a celluloidra. Julian Schnabel annyira filmesen gondolkodik, amennyire csak nagyon kevesen a filmesek közül. Meg meri fogni a kamerát és ide-oda forgatni, bele meri nyomni a főhős agyába, hagyja, hogy hosszú ideig mi is csak onnan pislogjunk, aztán azt is megmutatja, mi történt akkor, amikor nem is voltunk teljesen magunknál.

Földhöz vágott a szembe bámuló arcok szenvedésével és a cinikus belső monológgal, és megbabonázott azokkal a képekkel, amik csak Jean-Do agyában és emlékezetében támadtak. És még valamivel: csupa olyan színészt választott, akit egy korábbi filmben már kiszúrtam. Először is a főszereplőt, Mathieu Amalricot, akinek az arcát elég egyszer látni ahhoz, hogy sose felejtsük el. Én a München-ben, más talán korábban. Aztán Polanski feleségét, Emmanuelle Seigner-t a Keserű méz-ből, Max von Sydow-t millió filmből, főleg a Bergmanokból.

Marie-Josee Croze a Barbárok a kapuk előtt-ben játszotta a drogos lányt (Valamint a München-ben a holland bérgyilkosnőt - a szerk.), Niels Arestrup pedig Sophie Marceau első rendezésében az idősödő férjet. Végül annak a filmnek a két főszereplőjére is rátalált, amit a béna magyar cím miatt alig láttak Budapesten: a Tétova tangó szerelmeseire.

Szóval ha csak azt nézem, kikből állította össze a szereposztást, máris tudom, hogy egy kivételesen jó ízlésű rendező. És még mennyi minden másért az.

Tom DiCillo: Elkábulva (Delirious)

Bárcsak minden hollywoodi mese olyan lenne, amilyet Tom DiCillio mond el. Mert az is mese habbal, de nem hülyegyerekeknek. Ha csak a sztorit nézzük, még akármi lehetne. A főhős egy fiatal hajléktalan, a 20 éves Toby, aki egy nap paparazzókba botlik New Yorkban. A fotósok valami sztárt várnak, Toby meg iszonyúan éhes. Megpróbál a közelükben maradni, hátha lesz belőle valami. De csak annyi lesz, hogy egy pillanatra belenézhet a sztárocska szemébe.

Mathieu Amalric és Marie-Josee Croze A szkafander és a pillangó-ban

Aztán mégis úgy dönt, hogy az egyik fickó talán segíthetne rajta. Követi a lakásáig, és bekéredzkedik hozzá éjszakára. Befurakszik az életébe, de olyan őszintén és naivan, hogy még drukkolunk is neki. A fotósnak meg egy idő után jól esik, hogy valakinek oszthatja az észt és menőzhet. Tök jól elvannak ketten, amíg ki nem derül, hogy más irányba tartanak. De a film itt el is kezd hanyatlani, mert csak addig működik, amíg róluk szól. Sajnos utána is még legalább fél órát tart.

Amitől működik, az igazából a két színész, meg persze a remek dialógok. Michael Pitt nem csak szép, de minden rezdülése igaz és bájos, Steve Buschemi pedig egyszerűen fergeteges. Rá egész filmeket kellene épiteni, nem csak jeleneteket, mert simán elvinné a hátán. Annyira sok van minden poénja mögött, hogy egy perc alatt tud drámát is csinálni. Szerencsére Tom Dicillonál jobban ezt nem tudja senki.

Bónusz: Danny deVito kézfogása

Két oka is volt, hogy Karlovy Vary-ba jöjjön: egyrészt, hogy átvegyen egy életműdíjat, másrészt, hogy promótálja Jake Paltrow (Gwyneth Paltrow öccse - a szerk.) első filmjét, a The Good Night-ot, aminek főszereplője. Mire begördült velük a fekete autó a Fesztiválpalota elé, már egy csomó fotós és rajongó várt rájuk, de Danny olyan kicsi, hogy a feje búbja is alig látszott ki az ablak mögül. Aztán kiszállt, udvariasan elkezdte osztani az autogramokat, és mindenki áhitattal nézte. Olyan csönd honolt a vörös szőnyegen, mint a suliban feleltetés előtt.

Danny deVito kiszáll a kocsijából Karlovy Varyban

Nem volt tehát nehéz dolgom, amikor elkiáltottam magam: "Mr. DeVito! Jöjjön ide, kérem!" Simán észrevett. A kezét nyújtotta, kérdezte, hogy vagyok, én meg arra kértem, meséljen valamit a filmről. Azt felelte, csak annyit tud mondani, hogy végigaludta a forgatást - hivatalból. Ez volt a szerepe. De miután láttam a sajtótájékoztatón Jake Paltrow-t nyilakozni, szerintem nem ez volt az indok.

Gyárfás Dóra
Karlovy Vary, Csehország

Köszönet Kristóf Norbertnek, amiért belegépelt egy csomó ékezetet ebbe a cikkbe.